Jutunk-e még ötről hatra,

másképpen, mint ötvenhatba'

félelemből, fájdalomból,

jutunk-e a túlsó partra?

Nem egy hétre és pár napra,

nem egy színházi évadra,

tovább tovább, nem egy évre,

meddig hat még múltunk mérge?

Meddig szívjuk egymás vérét,

adjuk magunk tál lencséért,

bokázunk a hazugságnak,

mormolunk hazug imákat?

Meddig lesünk fel az égre,

mikor mondjuk, itt van vége!

Meddig leszünk megfigyeltek,

falanszterben, hülye gyermek?

Jutunk-e még ötről hatra,

másképpen, mint ötvenhatba',

félelemből, fájdalomból,

jutunk-e a túlsó partra?

Meddig tűrünk úri dölyföt,

gőgicsélő piperkőcöt,

fejünk fölött litániát,

lelkünkben az apátiát?

Meddig hordunk vonót tokba',

s lesünk boldogot titokba'?

Egyik hallgat, másik ballag,

imitt-amott éhen halnak.

Jutunk-e még ötről hatra,

másképpen, mint ötvenhatba'

félelemből, fájdalomból,

jutunk-e a túlsó partra?

Meddig futunk magunk elől,

félelemből kivül-belül,

meddig hat még múltunk mérge,

s vastagszik a szívünk kérge?

A hatalom meddig kábít,

legyünk birkák mindhalálig?

Országomat visszakérem,

a szabadság nevében!

Jutunk-e még ötről hatra,

másképpen, mint ötvenhatba'

félelemből, fájdalomból,

jutunk-e a túlsó partra?

Ajánlás!

Csapataink harcban állnak,

aki szeret, nem hibázhat,

ne legyen a szívünk gyarmat,

segítsd ezt a forradalmat!

2013 november 4.

Azt már megszoktuk, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerében vannak az egyenlők és az egyenlőbbek, mégis, mikor szembesülünk ezzel a mindennapokban, nem tölti el az embert jó érzés. Sőt!

Kellemes idő, vénasszony-nyáriasan süt a nap, Gutenberg tér, játszótéren kívüli pad. Üldögél ott egy ember, kutyája mellette ugrabugrál. Meleg van, az ember szerei a sört, hát átballag a közeli kisboltba. Visszatér padjához, felnyitja a sörösdobozt, jóízűt húz belőle. A második kortyra már nincs lehetőség: játszótér-őrző közterkocsiból kipattanó hivatalos szerv ott terem, rendőrért kiált, a rendőr hihetetlen gyorsan meg is érkezik. Pillanatokon belül, hiszen az ember a legnagyobb bűnt követte el, mit nekünk betörések, gyilkosságok, bántalmazások, ugyan, első a közterület. Ez AZ EMBER KÖZTERÜLETEN SÖRT IVOTT! Nem hajléktalan, minden nap itt van a kutyájával, dolgozik, lakik, csak éppen most így alakult. Nosza, felírták, kiállították, büntetőcédulát írnak neki, hiszen, horribile dictu, szörnyűséges tettet merészelt végrehajtani.

Nem, nem értek egyet a közterület ily célú felhasználásával, mármint hogy ott részegeskedjen az ember. Bár, kötve hiszem, ettől válnának a gyerekek alkoholistává. Jogkövető állampolgárként azonban azt gondolom, ha valami tilos, akkor az tilos. Mindenkinek, mindenhol.
Na, hát, ezzel szemben néhány nappal később, a Super8 néven a környék által köz-nem-kedvelt kocsma előtt, késő délután, kisebb csődület, korosabb és fiatalabb emberek vagy húsz-huszonöten, igen jó kedvűek, többjük már túl a nyilván zárt helyen elfogyasztott szeszterméken. Túl zajon, amit ennyi ember egymáson átkiabálási kísérlete okoz, túl a természeténél fogva felfelé, az ott lévő lakásokba szálló változatos dohányfüstön, sokuk kezében ott az áruló – a kocsmából származó jókora korsóban a kocsmából származó habzó sör. Bizony ezek az emberek KÖZTERÜLETEN, AZ UTCÁN, JÁRDÁN, ÚTTESTEN SÖRT ITTAK!
Mit tesz a sors, a semmiből egyszercsak előbukkan egy közteres autó, kicsit lelassít, konstatálja a látottakat, majd továbbhajt, mert hívja őt a kötelesség: a játszóteret újabban éjjel-nappal gépkocsiban üldögélő hívta őket, meg látták ám a térfigyelőn, hogy a játszótér egyik padján ül egy ember és KÖZTERÜLETEN SÖRT ISZIK. Miatta rohantak a járőrök! Csak tudnám, minek üldögél, egy teljes autóban egyszem egyedül valaki, ha nem tud ilyen esetben intézkedni, ki kell hívnia egy, további három személyt tartalmazó járőrszolgálatot. Ha ez a rohanva, villogóval rongyoló járőr csak lelassít, és kiszól: jónapot, nem szabad ám egy kocsma előtt, az utcán alkoholizálni, még mindig odaért volna a szörnyűség helyére, hogy egy, immár a téren kívüli padra átültesse a zavarkeltőt.

Megkérdeztem, elmondták – nekik nem dolguk. Ők ide, a térre jöttek, ezzel, a szörnyű tettet végrehajtóval szemben intézkedni.

Csak remélni tudom, hogy az ilyen közalkalmazott vagy alvállalkozó-alkalmazott (azt hiszem, a köztereseket az önkormányzat, vagyis hát a polgárember fizeti, vagy is fizeti), ha kigyullad a háza, ha az utcán rosszul lesz, ha késsel kergetik éppen, az arra járó tűzoltó, orvos, rendőr akkor is segíteni fog rajta, ha éppen nincs szolgálatban, vagy ha éppen más, csekélyke ügyben kell intézkednie.

Ez az igazi uram-bátyám felfogás, ez az igazi bürokrácia.

Merthogy mindaddig, amíg csak parancsra, kijelölt feladat ellátásra hajlandó bármely szervezet bármely tagja, mindaddig, amíg nem érzi belülről, hogy szabálytalanság, jogtalanság történik, amit ő és éppen ő hivatott megállítani, bárhol, bármikor, addig bizony, hát, így élünk. Ezért lépjük át rendszeresen a szabályokat, ezért nem érezzük, hogy bármilyenek legyenek is, de ha már vannak, azokat akkor is be kell tartanunk és tartatnunk, ha éppen nem látják, vagy sőt- nem foglalkoznak velünk a szabálysértésre figyelmeztetni hivatottak.

Kedves honfitársaim, nem kellene felnőnünk végre? Egy kisgyerek bájos, ha pelusa mögé bújva azt hiszi, nem látjuk, és nem-szabad dolgot tesz.

Na de kérem, pelus mögött bujkáló felnőtt emberek?...

Üdv P.E.

Már
puszta kézzel csapom agyon
a csótányt a falon -
nem újsággal, nem cipővel,
finnyásan, vagy hajcihővel,
odacsapok, elég egyszer,
nem kell hozzá cifra vegyszer,
litánia, ima, mantra,
átküldöm a túlsó partra.

Nem érdekel, hogy jön vissza,
csótány lesz, vagy bősz giliszta,
svábbogár, vagy, sima szúnyog,
istenemre  odacsapok!
Nem vizsgálok sorsot, karmát,
nem szolgálom mások malmát.
Legyen bármi nevű, nemű állat,
(kint is bent is rám találhat),
odacsapok – polgártársak!

Önkínzásra hajlamos olvasóknak ajánlom csak, hogy az alábbi Határozatot elolvassa. Én kénytelen voltam, mint érintett, és most azért teszem közzé, mert ez év áprilisától Mjuzik sorozatban számoltam be itt a Hivatallal folytatott áldatlan küzdelemről. Nem vagyok jogtudós (nem is leszek), tehát nem ígérhetek most sem szakszerűséget, amidőn próbálom röviden összefoglalni, miért vegyül üröm az örömbe, az alábbi dokumentumot olvasván.

Utcazenélésre nyújtottam be területfoglalási engedély-kérelmet, amit az illetékes bizottság indoklás nélkül elutasított, még április 15-én. Ezt követően némi szünet következett, mert a határozatot nem kaptam kézhez, és így fellebbezni sem tudtam. Valamikor július végén, augusztus elején hozta a postás (ha lenne kedvem utána nézhetnék, de nincs), tehát TÖBBSZÖRÖSEN TÚLLÉPVE az előírt határidőt. Fellebbeztem - itt most mellőzöm az illetékkel kapcsolatos hercehurca-harcot -, s ugyanez a bizottság most helyt adott kérelmemnek, úgyszintén indoklás nélkül.

Tehát szeptember végétől zenélhetek a Téren. Ami körülbelül olyan, mintha halászati engedélyt kapnék egy leeresztett tóhoz. Kesztyűben ráadásul nehézkes gitározni, meglehet, jót tesz a városképnek egy zenélő hóember, ltán ez a megfontolás vezette a döntéshozókat. Bár inkább attól tartok, hogy nem volt semmilyen megfontolás. Érdektelenség-érzéketlenség volt, rutin volt, oda-nem-figyelés volt és persze szakszerűtlenség.

Nagyjából ugyanez mondható el a pár napja Pintér Sándor által, a Parlamentben benyújtott és nagy többséggel elfogadott törvényjavaslatról, ami tovább nyomorgatja az amúgy is nyomorultakat. Rendészeti, börtönnel, pénzbírsággal sújtható ügy lett abból, hogy valakinek nincs hol lehajtani a fejét. Ehhez képest az én ügyem  bagatell - hogy zeneileg fejezzem ki magam. De ha már zene, akkor legyen Baga -Tell Vilmos.(BTV -ami büntetés végrehajtásnak is értelmezhető)) Szabadsághősnek nem képzelem magam, de ha kapok hozzá jogi és erkölcsi támogatást, behajtanám a Hivatalon azt az elmaradt bevételt, amit a több hónapos késlekedésük okozott.

Biztos találkoztatok már ilyen táblával a városban:

Igen, rossz felvétel, telefonnal készült - de azért olvasható: kamerával megfigyelt terület. Mióta a bringám ellopták és a fakabátok leszarták a térfigyelő felvételeit, az ilyenen csak mosolyogni tudok. Ám ami e tábla felett van, azon hangosan felnevettem:

Kamerával megfigyelt kamerák! 

Na, ezért tart itt ez az ország...

Nem, nem fotosopp.

Késő van, ideje kedveseim ágyba bújni, és ha rosszul viselkedtek, akkor mondok egy mesét is. Itt a házban, nem is olyan messze tőlünk, lent az udvaron, annak is valamelyik szegletben, most két ember, Tünde és Zoltán fázósan kuporodnak össze miközben szívják a Hungária névre hallgató cigarettájukat. Már nem szólnak egymáshoz, nincs új ötlet, variáció, kiskapu, nagykapu, ásó, pajszer, nagyharang. Már semmi nincs, csak cigi, meg a szeptemberi nyirkos hűvös, meg egy kis szivárvány ami átüt a rozsdás, véres valóság rácsain: a gyerekeknek legalább van födél a fejük felett.

Hogy inkább a Piroska és a farkast szeretnétek hallgatni? No jó, várjatok picit, mert farkas itt is lesz mindjárt. Mert tudjátok az történt, hogy tegnap reggel Tünde, aki egy mosolygós, őzikeszemű anyuka, épp borogatást tett a kicsi lánya lázas homlokára, amikor valaki belépett a földszinti, huszonnégyzetméteres (plusz galéria) lakásukba és rögtön kiabálni kezdett. Hogy maguk mit keresnek itt, takarodjank innen, hívom a rendőrt!! Valahogy így. És mire szegény Tünde leért a galériáról, már senkit sem látott. Hát megállt az ajtóban, valahogy úgy, ahogy a nyuszi áll az országúton, amikor a közeledő autó fényszórójába néz, és csak állt és várt és elkezdett reszketni. És egy fertály óra sem telt belé, megjelent a kiabálós bácsi, talán harminc éves lehetett, és két rendőr, egy magasabb meg egy alacsony, és a bácsi valami papírt lobogtatott és azt harsogta, hogy ez az ő lakása és azonnal pakoljanak innen ki. És a Tünde akkor sírni kezdett, mert épp előző nap fizették ki az e havi bérüket, és beteg a gyerek, a másik kettő iskolában van, a férje meg munkában, de hiába, a rendőrök megnézték a papírt és azt mondták, hogy a hangosbácsié a lakás, hát igyekezzenek a pakolással, van nekik más dolguk is, mint, hogy itt álldogáljanak.

Nem kedveseim, nincs vége a mesének. De tarthatunk kis szünetet, lehet zenét hallgatni, vagy fészbukozni, sört bontani, szóval lazítani, mert Isten akaratából nagyon csalafintán van kitalálva az élet, ember legyen a talpán, aki kiigazodik benne. Zoltánnak sem sikerült, akit telefonon hívott haza, (bár ez most nem a legszerencsésebb kifejezés) zokogó felesége. Igen Zoltán, aki egy nagyra nőtt szemüveges kamaszhoz hasonlít, jó ideig fel sem fogta, hogy öt hónapon át (a szeptemberivel együtt) nem a tulajdonosnak fizetett 30 ezer forint lakbért, és nem a tulajdonos tudtával és egyetértésével újította fel lépésről lépésre a romlakást (amit nem számítottak be a lakbérbe), és nem a tulajdonos hitegette őt hónapról hónapra, hogy majd írnak papír. Nem. A tulajdonos ott állt előtte talpig nyitott szájjal, és hiába volt kérés, könyörgés,és ajánlat, hogy neki is kifizetik a pénzt, hisz láthassa, gondját viselik a lakásnak, meg hát hova menjenek a gyerekekkel..a szabály az szabály, pakolniuk kellett.

Hogy milyen szabály? Azt nem tudom kedveseim, hivatal ilyent nem tehet, kell felszólítás, meg előre bejelentés, de a Farkasbácsi nem hivatal, lehet, ő megteheti simán, különben csak nem asszisztált volna a rend két őre a dologhoz. Hogy milyen rend az ilyen? Hát ezt ne tőlem kérdezzétek drágáim, az oskolában tanítanak erkölcstant, ott biztos tudnak rá választ.

Mert az önkormányzatnál nem tudtak. Mert a Zoltán, hogy kihurcoltak mindent az udvarra, és a Farkasbácsi meg a rendőrök dolgavégeztükkel elmentek, elbaktatott a Lakásügyi Osztályra, az Őr utcába, bár az őr szótól már biztos kiverte a hideg szegényt, de hát hová ment volna bánatában a salétromos falnak? Lehet jobban járt volna, mert csak az idejét pocsékolta. Ők ezzel nem tudnak foglalkozni, nem rájuk tartozik – ezzel jött vissza a Zoltán, de már akkor ment le a napocska, épp, hogy fel tudta szárítani az esőtócsákat az udvaron, hát leültek szépen egymás mellé, ki hová tudott, a kihordott bútorkákra, ruháskosárra, hűtőszekrény tetejére és gubbasztottak, mint varjak a faágon. Aztán jöttek házbéliek, szintén szegény emberek, volt aki csak bólogatott komoran, volt aki behívta Tündét a lázas gyerekkel a konyhájába, egy másik teát, süteményt hozott, és többen pajszert kínáltak, meg sorolták a címeket, ahol üres lakások vannak, csak fel kell feszíteni. Hát nem lehet három kiskorú gyerek az utcán éjszaka! Valaki meg szólt a Menhely Alapítványnak, de családot ők sem tudnak elhelyezni, arra nagyon sokat kell várni.

Aztán mire leszállt az este, a szomszéd Lacika oldotta meg a dolgot. Befogadta a gyerekeket, meg a nagymamát, meg ami bútor befért a huszonöt négyzetméterére, pár napig. Így most nyolcan vannak, mint a heringek, mert Lacika is családos ember. Csak Tünde és Zoltán rekedtek kint az éjszakában, pedig ma egész nap próbáltak albérletet találni, van nekik 45 ezer forintjuk, meg Zoltánnak állása is van, és ezermester, de a kaución mindig megbukik a dolog. Pedig kevéssel is beérnék: fedél legyen a fejük felett és együtt maradhasson a család.

Igen kedveseim, ez volt a ma esti mese, lefekvés előtt, magam is sajnálom, hogy nincs valami hepiend befejezésnek, holtomiglan lakodalom, fele királyság, igazságos Mátyás, vagy legalább egy Ludas Matyi. Hacsak nem álmodtok valamit az éjszaka, amíg Tünde és Zoltán virrasztanak az udvaron és szívják a Hungária cigarettát.

(Megtalálod őket a Diószeghy u. 16-ban, vagy a rejtog@gmail.com címen - elmesélem nekik. Ígérem.)

Egy lassú táncba hív a kedves,
a hangja suttogó, rekedtes,
a szeme tűz, az ajka lángol,
s egy szót sem tud a Miatyánkról

Nyakam köré fonódik karja,
a könnyeit mosoly takarja,
haja száll, mint égi fátyol,
s egy szót sem tud, a Miatyánkból.

E lassú tánc magába szív,
a kormos égből fény vakít,
és füstté válik mind a mámor,
e lassú tánc a Miatyánkról.

Egy lassú tánc, ha véget ér,
dallama sírig elkísér,
és sír tovább, a másvilágról,
lemossa könnyeid a zápor.

Megérkezett a nyomozás felfüggesztéséről szóló határozat, egy hónapig utazott pár utcányit...

Természetesen pár semmitmondó mondattal a végén, amiben azért benne volt ez is:

Nosza, rajta, be is ballagtam a kapitányságra, nézzük, mi mindent tudtak meg, mit láttak a kamerák, milyen nyomokat rögzítettek az általam megtalált rácsról. Nem volt túl sikeres látogatás, annyit már most elárulhatok.

Azzal kezdődött, hogy az ügyem előadója nem volt bent, viszont mindenképpen igazoltatni akarnak. Arra a kérdésre, hogy miért mutassam meg személyim, az volt az első felelet, hogy "beléptetem az objektumba". De hát én nem akarok belépni! Idejön az ember, megmutatja a papírokat, és viszontlátásra. Ember kilétének kiderítése sem volt egyszerű, de meglett - majd megjelent és közölte, az ügy aktái már az irattárban vannak, így viszontlátásra a következő munkanapon. 

A portás-rendőr következő alkalommal ismét egyből a személyim kérte, a miértemre viszont azt felelte, hogy hátha köröznek - mert előfordul olyan, hogy besétál valaki, akit köröznek, és ott derül ki. Nem nagyon láttam ennek sem az életszerűségét, de megmutattam, hogy engem nem. Emberem jött, majd ügyiratszámmal el. Kicsit még vitáztunk, hogy MINDEN iratot megkapok, ami az ügyemben keletkezett vagy csak azokat, amik rám vonatkoznak; és különben is, a B.E. megmondja. Persze, a Büntetőügyi Eljárásról szóló törvény, amivel én még életemben nem találkoztam, így a rövidítését sem ismertem. Kértem, mondjon egy példát arra, hogy mi nem tartozik énrám ebben az ügyben, és el is magyarázta, hogy jelentéseket nem fogok kapni, mert az nem tartozik rám. Jó, rendben, legyen így, nézzük mit kapok!

Kis idő elteltével - amit a bejáratnál ácsorgással és ücsörgéssel töltöttem a többi várakozóval egyetemben, pad vagy szék még véletlenül sincs; majd ülünk ha lecsuknak?! - meg is érkezett egy köteg papírral kezében. Kérdem, mennyit kell fizetnem a fénymásolásért, de csak legyintett. Gyorsan írjam alá, hogy átvettem, aztán már itt sincs, majd megnézegetem. Ha kérdés merül fel, hívjam. Jó, fuss, szaladj, üldözd a bűnelkövetőket tovább...de mire a lépcső tetejére ért, átfutottam a kapott papírokat: ugyanazokat fénymásolta le, amikből már így is volt példányom. Kaptam egy példányt a bűnügyi helyszínelő JELENTÉSÉBŐL :) Nem láttam viszont semmi olyat, ami a kamerák felvételeinek átnézését mutatta volna, így utánaszóltam, hogy ezeket még hiányolom azért...Sőt, igazából ezért jöttem! Egy olyan helyen élek, ami körül van véve kamerákkal, joggal érezhetem úgy, hogy itt nem történhet semmi úgy, hogy arról valamelyik kamera ne rögzített volna valamit.

- A kamerák képei? - kérdezett vissza - Azokon nem látszott semmi! 
- Hogy-hogy? És hol van erről a papír? 
- A felvételeket folyamatosan átnézik, és ha nincs rajta semmi érdemleges, vagy nem látszik semmi, akkor arról jelentés sem születik...

Hm. Sőt, hmm-hmm. Esetleg khmm..!

Egy ilyen szervezetnél, mint a rendőrség, ahol mindent három példányban nyomtatnak, iktatnak, mindennek nyoma KELL hogy legyen, úgy nézik át a térfigyelő kamerák felvételeit, hogy arról nem születik külön jegyzőkönyv vagy jelentés?! 

Az általam megtalált rácsról meg nem is beszélve. Arról egy szó sincs.

Szóval ellenőrizték is, és TÉNYLEG nem hiányzik a térfigyelő által rögzített felvételek átnézése? De jó lenne tudni pontosan, ki, mikor, hogyan nézi/nézheti vissza - volt már itt kiszivárogtatott felvétel...

Még szerencse, hogy fenntartjuk ezt a rendszert, csak nem használják. Sőt, nemsokára lármafákkal bővül.

A térfigyelő kamerák az Önök pénzéből NEM működnek!

A Super8 körül folyamatosan van valami - most éppen füst és durva kajaszag. Máshol rosszabb, például a Blahán a Meki felett lakni, de ez nem vigasz. 

Délután négy-öt körül a Gutenberg térről a Kőfaragó utcára befordulván már a Vasas Háznál megcsapja orrunkat valami oda nem illő szag. A Blahán megszokott illatorgiákat jól ismerjük, de ez a bűz egészen más jellegű. Valaki sütöget valamit és nagyon büdös, a füstszag csípős égett szaggal keveredve egészen émelyítő hatást vált ki. Nyár eleje óta nem először érezni, valaki nagyon nem boldogul a kapott recepttel, de valószínűbb, hogy valaki „gyárt" valamit a környéken. Orrunknak engedelmeskedve be is térünk a Kőfaragó u. 8. szám alatti „kulturális" központ, de leginkább romkocsma kerthelyiségébe, ahol pillanatok alatt megtaláljuk a tettest, kis, takaros, kerti kemence szép füstölős kéménnyel, melyben a szabadtéri vásárokon jól ismert terméket, kenyérlángost sütnek.

Az udvaron is jól érezni a csípős szagot és látni a felfelé szálló füstoszlopot. A füstöt az enyhe szél ide-oda dobálja, jól láthatóan a környező falak fogják fel, amelyeken számos ablak is található. Nem nehéz kitalálni, aki reggel esetleg nyitva hagyta az ablakát annak kellemes meglepetésben lesz része hazafelé jövet.

Átnézve az egyik szomszédos társasházba már a lépcsőházban is érezni a szagot, az egyik emeleti lakó elmondja, hogy nagyjából május óta nem tud szellőztetni, mert a szomszédban rendszeresen füstölnek, de a gangon és az egész társasházi udvaron is érezni a füstszagot, így az arra néző ablakokat is be kell csuknia. A begyújtás délután kezdődik és gyakran még éjfél előtt is füstölnek, de az is előfordult, hogy szombaton arra ébredtek, hogy dőlt be a füstszag az ablakon, mert éppen gyerekprogram keretében sütögettek. A földszinten szintén érezni a füstöt, az ott lakók nem tudták honnan jön, a társasházi tárolóban, melynek csak egy kis szellőzője van és gyerekek is bemennek oda a kerékpárjukért, játékukért, áll a füstszag. A többi társasházban is panaszkodnak, nem mernek szellőztetni, így megállapíthatjuk, hogy ez így nagyon nem jó. A vendégek jót lakmároznak, a vállalkozó megtömi a zsebét a kis magyaros, hagyományos, egyedi, ősi, kézműves meg mindenféle trendi jelzővel ellátott termékeivel, a maradék meg szagolja az egészséges mellékterméket.

Vajon természetes-e az, hogy amíg a vendégek eszegetnek, mulatoznak, ordítoznak, addig a Palotanegyedben lakóknak bezárkózva kell élniük? Mindezt kánikulában, amikor elengedhetetlen legalább az esti, éjszakai szellőztetés, ami úgy látszik mára már luxus lett. Ez a „kis" adag füst egy ablakon keresztül - ami legtöbbször kényszerből zárva van - pillanatok alatt ellepi az egész lakást, nem lehet rá felkészülni, kiszellőztetése órákig tart, nem beszélve arról, hogy a füst miatt előfordult már többször fejfájás, szemviszketés is, teszi hozzá a lakó.

Kaptunk egy kis falusias-vásározós életérzést a Palotanegyedbe, köszönjük, de ilyen áron nem kérjük.

És a végére egy kis vizuális gyönyör, avagy milyen a Kőfaragó utca 8-ban a pápaválasztás:

Üdv: CséKá

Megdicsérhetnél olykor,
mert itt a tárgyak és a zaj dzsungelében
végtelen egyedül vagyok.
Elég egy szó, egy pillantás, egy mozdulat,
és láthatatlan hadak
indulnak feléd, hogy látva lássál,
hogy látva lássanak.

Megdicsérhetnél olykor,
csak úgy, mert vagyok, mert látsz, érzel,
mert perelhetsz velem.
És mert bármely pillanat ajándék lehet,
ha megengeded,
- miként a folyó folyik -, hogy a dolgok,
 maguktól szeressenek.

Megdicsérhetnél olykor,
mint egy kölyökkutyát, ha jól végzi dolgát,
vagy egy gyereket,
mert lát még, és hisz abban, amit érez.
A létezés szeretetre éhes.
Csak öntudatlan. Ezért pusztít a vágy,
s hogy az ember ölni képes.

Megdicsérhetnél olykor,
hogy kibírjuk így együtt, míg haza érünk.
Ígérni nem tudok.
De tudom, hogy a csönd végtelen ölében,
játék a szerelem,
s ha könnyeiden át, rám nevetnél,
azt dicséretnek veszem.

Itt a házban száznyolc lakás van. A betonozott udvaron három fa. A bejárati kapu egy hete zárhatatlan – vagy nyithatatlan, nézőpont kérdése -, mert elromlott a kapukódoló. De ez most istenáldás, mert a kánikulában az egy nap alatt felhalmozódó szemét viselhetetlenné tenné a helyzetet. Így is majdnem az. A sivatagi meleg, megtoldva a lomizás keltette feszültségekkel szinte óránként lobbantja fel az indulatokat. Még el sem ült egy veszekedés, már kezdődik a másik. Mint a bozóttűz. Hol itt, hol ott lobban fel. Kiszámíthatatlanul. Pedig itt van víz.

Olvasom (látom), hogy Ózdon összeverekedtek a cigányok egy nyomós kútnál. A Hír Tv korrekt helyszíni tudósítása (bár a képen feltűnik a hányadékra járatott „kuruc” – szó is) újat nem mond. Kevés a víz (meg a pénz a bevezetésre), ami kút működik, abból nehezen (egy gyerek pl. nem is tudná lenyomni), vagy egyáltalán nem jön víz. A felvételen látható, hogy egy kitakart arcú férfi egy üres ballonnal megcsapdos egy másikat. Ennyi a verekedés.  A nemzetközire híresült  ózdi ügy kiválóan szemlélteti azt a (szociálpszichológiai)tételt, hogy bizonyos frusztrációs szint felett az élőlények – ahelyett, hogy a valódi okot szüntetnék meg – egymásnak esnek.  Fél éve láttam az alábbi videót, egy kínai cirkuszban készült – tán kommentár sem kell hozzá.

Azaz tán annyi, hogy – óvatosan, de határozottan – párhuzamot vonjunk a minap hozott élefogytigos gyilkosság-sorozat és az ózdi ügy között. A kettő között egy különbség van: a halál sebessége. Mert ugyan minek tekintsem azt a hivatalosság szintjére emelt társadalompolitikát, amely a lakosság minimum egyharmadát ítéli  l a s s ú  halálra, munka-és életlehetőségek hiányában, az ellátási-szociális háló egyre táguló szemecskéivel , minek tekintsem a társadalmi áldozattermelés gazdasági-ideológiai  lánctalp-dübörgését, amelyben szinte alig hallani az eldördült lövéseket. És minek, az, ami „kicsiben” bűn, az nagyban erény – gyalázatos gyakorlatát?  Az a hatalom, amely szigorú ítéletet hoz a puskás-gyújtogató gyilkosokra, jámbor arccal hozza meg döntését az alapvető emberi jognak számító vízről. Az ózdi csetepaté látványosan mutatja, hogy nem csak rétegek között, de azon belül is egymásnak feszül(het)nek az indulatok, s  elszenvedőiben tán fel sem merül, hogy itt is és újból az oszd meg és uralkodj hitvány, de jól bevált hatalmi praktikája működik.

De nem kell ily messzire menni farizeusság dolgában. Itt a nyolcadik kerületben, futott versenyt – előre látható eredménnyel: a Horváth Mihály tér közhasznosítása ügyében két „projekt”. Az egyik július utolsó napjaiban volt, rekkenő melegben, kis medencét épített egy csapat, hintát, szerelt, pingpong asztalt rögtönzött, hűtött dinnyét, szendvicset osztott.  Egy délutánra élhetővé, élvezhetővé vált az évek óta kietlen, lepusztult, kerítéssel szabdalt terület. És azok a gyerekek, akik lubickolhattak, pancsolhattak a lábszárközépig érő hűs vízben, azok, akik együtt énekelhették a felnőtt csapattal a dalokat, rajzolhattak kitett papírokra színes filccel..tehát ezek a gyerekek tán  majd ezt mesélik el szeptemberben, az iskolában a kérdésre: mit csináltál (hol voltál) a nyáron.

Fotó:Vörös Anna

A másik „versenyfutó” az önkormányzat volt, amely minap döntött a leendő Főtér felújításáról, közösségi tervezés nélkül  döntött a díszburkolatról, és a zenés szökőkútról, a játszó-közösségi funkciók nem fértek bele a 100 milliós költségvetésbe. Amit nem is csodálunk, hisz a Főtérre nyilván a szomszédságban heverő Főhivatal munkatársai is ki fognak járni – tán még névre szóló ülőkék is lesznek -, kicsit szellőzködni két gondterhelt napirend között, nem lenne szerencsés gyerekzsivajjal terhelni amúgy is terhelt állapotukat.

A fentiek mintájára (disz)funkcionál az utcazenéléssel kapcsolatos konzekvensen süketnek mondható hozzáállásuk: a Józsefváros-Zeneváros elnevezésű kampány bizonyos területek és körök igényeit elégíti ki, de egy hangjegy és egy négyzetméter erejéig sem segíti a leszakadtakat.  Mindezt ráadásul  - saját kérelmem kapcsán állíthatom -, szakszerűtlen és halogató, határidőket átlépő ügyintézés keretében teszi. Illetve nem teszi.

Valahogy a denevér jut eszembe – ha már úgy is zenéről volt szó -, a Hivatal szociális érzékenységéről. A denevér ugyanis bizonyos frekvencia fölött kommunikál. Tehát az emberi fül számára nem hallhatóan. Úgy tűnik a baross utcai épület akusztikai kiképzése nem teszi lehetővé, hogy a mélység hangjai is eljussanak az illetékesek fülébe. Bár reménykedhetünk, hogy a választások közeledtével beszereznek valami szezonális hallásjavítót, aztán biztos találnak valami felújításra váró helyiséget, ahol tárolhatják majd újabb négy évig.

Sok sikerrel nem kecsegtetnek a bringám ellopását követő napok eseményei...Azt gondoltam - tök naivan -, hogy a bejelentést követően azonnal elkezdik visszanézni a kamerák felvételeit, és látják, merre vitték. Ha megtaláltam a rácsot, akkor legalább a környéken szétnéznek, van-e ott egyéb használható nyom. Kikérdezik ezügyben is az ott csövező alkeszeket. 

Ehhez képest amikor ma hívtam a kerületi kapitányságot, kiderült, hogy még előadót sem kapott az ügyem. Javasolták, hívjam őket hétfőn ismét. Kérdésemre, hogy ez így normális-e, hogy öt nappal a bejelentés után sincs előadó, kedélyesen megnyugtattak, hogy ez teljesen természetes...

A kamerák felvételei 72 órán át őrzik meg, de mint megtudtam rendőrségi forrásból, igazából 5 napig. Ha viszont előadót sem kapott az ügy, akkor ezt senki nem nézte vissza; ergo várhatom a sablon-levelet, miszerint fáradságos munkával eltöltött napok után szomorúan közlik, semmit nem látott egyik kamera sem, így nyom sincs, így a nyomozás lezárult eredmény nélkül.

A rács meg majd valahol végzi, mindegy is.

Nem is tudom, miért gondoltam azt, hogy ha vannak térfigyelők, akkor az nagyobb biztonságot jelent; ha viszont mégis megtörténik egy bűncselekmény, akkor ezek segítségével akár forró nyomon, akár utólag visszanézve jelentősen megkönnyíti a nyomozást. Lófaszt se érnek. 

Ma például megtaláltam egy darab fűrészt, remélem a lakatba tört el...

Szóval az történt, hogy ellopták a bringámat. 15 éve vásároltam, és az elmúlt két évben újult meg minden porcikájában, hogy továbbra is megbízható, hű társként segítse a közlekedésem. 15 év! Sok házasság nem tart ennyi ideig...

Drágaság

A bringa utcán állt, a ház pinceablakának rácsához kötve egy masszív U-lakattal - mint ahogy tavaly egész nyáron is. Persze, leszedték róla a leszedhető dolgokat: kulacs, fényvisszaverő szalag, de ezek nem is fontosak; meg leszedhettem volna én is. Most viszont az egész bringa eltűnt, és ami durvább: a ráccsal együtt.

Hűlt helye

Úgy bizony, a bátor versenyző ki- vagy lefeszítette a rácsot és vitte, U-lakattal, biciklivel együtt. Péntekről szombatra...igen, tizenharmadika volt. 

Persze rendőrségre be, feljelentés megtesz. Kérem a környékbeli kamerák képének tüzetes átvizsgálását, fejből fel is soroltam párat, jegyzőkönyvbe is került. Mire hazaérek, már pont ideért a helyszínelő csapat is. Lefotózzák, megmérik a rács helyét, csatolják az ügyhöz.

És hogy miért kamerateszt? Mert ez a része a kerületnek nagyon be van kamerázva, és hátha nem csak a képviselő érdekében néznek utána. Az meg biztosan feltűnő, ha valaki egy rácshoz lakatolt biciklit tol...

Piros a térfigyelő, sárga magánház kamerája, kék csillag a bringa helye

Látni lehet, hogy a bringával bármerre indult is el, kamera látómezején kellett keresztülhaladnia. Ha nem térfigyelő, akkor a sárgával jelölt, Fecske utca 3. ház saját kamerái rögzítették.

Errefelé a gyalogzsaruk is sűrűn járkálnak, igazoltatnak, motoznak. Józsefvárosban  polgárőrség is van, és a közterület-felügyelet is 0-24-ben dolgozik. 

Mégis elvitték, ráccsal együtt.

A Tolvajkergetők is forgattak a kerületben - a Víg utca 18 nincs is messze. A rendőrségtől se.

Szerintetek lesz bármi nyom?

UPDATE (16:30)

Ahogy tegnap is, folytattam a keresgélést - mint mindenki, akinek értékét eltulajdonították - és láss csodát, a Köztársaság téren, a bokrok közt megtaláltam a rácsot, amihez a bringa volt kötve. Egy alkesz csoport hőzöngött nem messze tőle, boros üvegeken vitázva, de mivel kés is előkerült, a kutyasétáltatók hívták a rendőröket. Nekem így nem kellett, csak megmutatni és elmondani a miértet.

Helyszínelők sorozatokon felnőve kértem is rögtön a nyomrögzítők kiküldését - ám a valóság kicsit más. Készenlétis rendőrök lévén a kerületi ügyeletes tiszttől kérdezték meg, mi legyen?  A válasz az volt, hogy vigye be a darab vasat. Szerencsére volt nálam gumikesztyű, így legalább kevésbé szennyezte be a saját ujjlenyomataival...

Szóval most már biztosan felvette legalább két kamera a bringám és a tolvaj(oka)t: Szilágyi - Köztársaság és a Bezerédi - Köztársaság sarkán lévő. 

Úgy izgulok!!!

Update2 (22:00) :

Kommentekre reagálás

Az elvitt rács helye. A fadarabbal feszítették meg, aztán pattintották le a hegesztéseket. A helyszínelő mutatta, hogy festett rúdra hegesztették rá a rácsot, így nem fog annyira. A jobb oldali vasrúd, ami a vashálót fogta, a ráccsal együtt látszik a fenti kép bal oldalán. Értelemszerűen nem a szellőzőshöz volt most kötve.