Kilátás a konyhából

Egy évvel ezelőtt ismertem meg Zsókát. Azon a bizonyos lakossági civil fórumon, amelyre vagy kétszáz, nyomorúságos körülmények közt élő, kerületi lakos jött el, többségük ünnepi ruhában, szívükben az elkeseredés és a remény: hogy talán most, ha nyilvánosan is elmondják panaszukat az illetékeseknek, talán fordul végre a sors kereke, s javulhat helyzetük. Akkor Zsóka, ez a pergő nyelvű cigányasszony valami olyasmit mondott, hogy ha ez így megy tovább, a lakást is magukra gyújtja.
Akkor és ott az önkormányzat képviselői, élükön Soós Györggyel, ígértet tettek, hogy a kritikus helyzetben lévőknek gyors segítséget nyújtanak, s a kriminális körülmények javítására hosszabb távú programot dolgoznak ki. Azóta sok víz lefolyt a kerület csatornáin, sok könnycsepp gördült le az itt élők arcán, sok szitok és fohász indult az égbe és sok nekigyürkőzés fulladt ki, tévedt el, vagy deformálódott a felismerhetetlenségig a labirintusban, amelyet mindenki sejdít, vagy tapasztal, ha a hivatali ügyintézés közelébe sodorja végzete.

                                                                    Mária a sarokban

Amikor minap meglátogattam Zsókát épp telefonált.  Ugyanazt  a hangot hallottam, mint egy évvel ezelőtt, a sarokba szorított, a szabályok és lehetetlenségek hálójában vergődő, elszántan elkeseredett ember hangját. Zsóka anyaotthonokat hívott, mert ha három héten belül nem talál megoldást, lányát, a tizenöt éves Andreát nevelőszülőhöz adják. Ebben a lakásba ugyanis nem lakhat.

Nem azért, mert egerek és patkányok motoznak éjszaka, nem azért, mert penészvirágok nőnek a sarkokban, nem azért, mert dohos a levegő és soha nem süt be a nap, És még csak azért sem, mert a házban néhány duhaj-nótás kedvű ember olykor alvási időben is hódol kedvtelésének, nem is szólva a zárhatatlan utcai kapun át rendszeresen ide látogató drogosokról, akik kotont, ürüléket és fecskendőket szoktak emlékbe hagyni.
Nem erről van szó. Andrea az elmúlt egy esztendőben négy alkalommal kísérelt meg öngyilkosságot (érfelvágás, gyógyszer), és a szakvélemény szerint környezete ö s s z e s s é g é b e n gátolja a gyógyulásban. Vagyis az Egész-szel van baj, amibe bele tartozik, hogy iskolájában a Losoncziban nincs barátja, sőt, tán mert testesebb az átlagnál és kisgyerekkorától sérült a hallása - négyszer operálták a dobhártyáját -, magányos, és bele tartozik, hogy itt a házban is gúnyolják, és félelemben él (a rendőrök azt mondták, kevés ha csak rájuk akarják törni az ajtót, akkor szóljanak, ha már be is törtek a lakásba), és bele tartozik, hogy a hideg, egérjárta, összetákolt fürdőszoba-WC-tároló az egyetlen hely, ahol egyedül lehet.

Szóval ezek a dolgok lehettek Zsóka szavai mögött, amikor egy éve (2012 április 20-án), azt találta mondani, hogy magukra gyújtja a lakást, ha így maradnak a dolgok. Persze a dolgok elég körmönfontak ahhoz, hogy a remény pisla fénye ne hunyjon ki teljesen. Mert a hivatal be is hívta Zsókát, illetve férjét (mert az ő nevén van a házmesteri, szolgálati lakás), nem sokkal a nevezetes fórum után, ahol meg is egyeztek: minőségi cserét kapnak, ha vállalják a cserelakás felújítását.

Ezt kisebb szünet követte.

Konkrétan mintegy tíz hónap telt el, míg Isten malmában ismét csikordult a csavar és Zsókáék a hivatal embereivel megtekinthették a Minőségi Cserelakást. Ez is földszinti volt, a hivatal ( Kisfalu) emberei lefeszegettek egy pozdorja lemezt, és ők bemászhattak a kibontott résen a lakásba. Villany nem volt, egy öngyújtó fényénél tarthattak szemlét, tapogathatták ki, hogy nedves -e a fal, hogy milyen a parkett, és egyáltalán ez a plusz 11 négyzetméter hozhat -e változást az életükbe.

Mikor aztán kiderült, hogy a felújítás kb. egy millióba kerül (ebből az önkormányzat 200 ezret vállal), s hogy villanyfűtés van, és nincs egyetlen nyílászáró, akkor úgy ítélték meg, hogy nem tudnak vállalni felelőséggel ilyen terheket. (nem szólva, hogy plusz százezer lett volna a kéthavi előzetes kaució meg a jegyzői költség). Ez most esett, március végén, alá is írtak annak rendje-módja szerint egy ilyen nem-vállalási nyilatkozatot, illetve egy másikat is, amelyben a férj kérelmezi, hogy teljes munkaidős házmester lehessen, mert így többet kereshet és erre ígéretet is kapott.

Ettől persze a csere-dolog nem oldódik meg, és különösen nem három héten belül,ezért is telefonál rendületlenül Zsóka anyaotthonokba, míg aztán feladja: mindenhol telt ház van. Az addig lendületesen érvelő-kérlelő asszony egy pillanatra elhallgat, ahogy leteszi a telefont. Arcán még ott a Hivatallal tárgyaló állampolgár  igyekvő-udvarias mosolya, de szeme sarkában könnyeket látok. Így hát elindulunk az Alföldi utcába, a TEGYESZ-be, ami a területi gyermekvédelmi szakszolgálat rövidítése, és ahol Andrea él pár hete, fél éves Heim Pál-béli tartózkodás után. De előtte még beveszi a nyugtatóját (kétfélét szed, egyet nappalra, egyet éjszakára), és megmutatja a penészfoltokat,  mert, hogy a Kisfalu szakembere szerint itt nincs vizesedés, és útba igazítja a 13 éves Misit, a kisebbik gyereket, hogy ha elmegy vigyen magával gyógyszert (mert asztmás, akár az apja), meg pulóvert.

                                                                Ilyen (szobasarok) nincs!                                                  

A Szigony utcai düledék ház és a gyermekintézet közötti úton Zsóka még beavat az asztma természetrajzába, folytonos fulladásérzet és légszomj, amitől nem lehet aludni, így férje olykor ébren ülve tölti az éjszakát, s így indul munkába (segédmunkás egy áruházban, éhbérért), már ha tud. De ha nem tud, kihívják a mentőt, mert akkor kap injekciót és talpra áll, míg ha táppénzre megy, akkor az a kevés pénz még kevesebb lesz. Ahogy közeledünk, Zsóka akaratlanul is turbózni kezdi magát, a Kocsis Mátéhoz való sikertelen bejutási kísérleteit már többedmagammal együtt hallgatom a Mátyás tér magasságában. A Telekin pedig jó hírt is hallok, Andreát, aki ügyesen rajzol, felvették a Szövetség utcai Garabonciás szakközépbe, csak előtte be kéne fejeznie a félbeszakadt 8. osztályt.
Ami a rajzkészséget illeti, nincsenek kétségeim, ezért is került megörökítésre a falra festett, Csontváry Magányos cédrusát idéző, nyóckeres változat, ami akár e színes pokolban élők nem létező zászlaját is ékesíthetné: alig-gyökérrel, az ég felé nyújtózkodva. Andrea szöges ellentéte Zsókának. Halk beszédű, bölcs bagoly-tekintetében szelíd irónia, korát meghazudtoló megfontoltság, és lemondó befelé fordulás. Mikor anyja elmegy kávéért, picit kinyílik. Tíz éves kora óta rajzol-fest, bilincs, koponya, madár - ezek a leggyakoribb témái, és ha teljesülhetne egy kívánsága, akkor az a nyugalom lenne a környezetében. Ha választhatna inkább a szüleivel lakna, mint nevelőszülőnél, de a Szigonyban semmiképp. 

                                                           Cédrus a nyóckerben

- Mi zavar ott legjobban ? - kérdem tőle.
- A tehetetlenség. - néz rám a szemüvege fölött - az egész olyan, mint egy rossz operett.
- Van,akivel meg tudod beszélni a dolgaidat?
- Hát nem nagyon. Anyuval szoktunk beszélni, de nem igazán ért, apuval meg nem beszélünk, mert vagy dolgozik, vagy alszik. Aki szeret, nem ért, aki ért, nem szeret - teszi teljessé diagnózisát.
Csendes mosoly kíséri szavait. Mint amikor az ember elfogadja, hogy abban is van szép, amikor a fák ősszel hullajtják a leveleiket.
Visszaérkezik Zsóka, s vele egy időben az intézet lojális, de kérlelhetetlen nevelőnője, és pillanatokon belül vita kerekedik arról, kinek van joga eldönteni, hogy én beszélgethetek-e Andreával.
Nem várom meg a végét.
- Jó csaj vagy - mondom elköszönésképp, és szolidaritásom jeléül.
- Ja - susogja vissza Andrea - a remény hal meg utoljára.

(Fotó: Sztuchlick Andrea)

Bűnmegelőzésről és a civil lét buktatóiról szubjektíven, a becsapottaknak és csalódottaknak

… és mindazoknak, akik megkerestek a múlt heti „fórum” kapcsán – avagy miért nem érdekli a lakosságot a (polito)bürokrácia és a feltörekvő civilokrácia boldog egymásratalálása.

A minapi fórum  - mely egy késő Kádár-kori KISZ-klub idült idiotizmusát elegyítette egy kora-kilencvenes évekbeli MLM-es termékbemutató bennfennteskedő semmitmondásával – méltán példázza, mi születhet az ilyen testvérnászból.

Feltárhatók-e a kudarc okai, ha csak általánosságban, mintegy személytelenné lúgozva próbáljuk elemezni a koherens folyamatokat.

A másfél éve alapított civil fórumsorozat – melynek múlt év végéig mi (Négyház Egy. alapítóként) is tagjai voltunk – feltalálta és rövid idő alatt tökélyre fejlesztette a lakosságtól mentes vegytiszta érdekképviseletet, melyet csak mi zavartunk meg kezdetben, a „szervezetfejlesztés”  és „rendszerszintű építkezés” iránt javíthatatlanul érzéketlen lakosság bevonásával.

Ezért hálás örömmel olvasom a kiváló szervezetelemző, B.L. dicsérő sorait, - aki, egy bensőséges önképzőköri klubbá fejlesztette a kezdetben populáris-mezítlábas fórumunkat – miszerint e sorok írója „… sokat fejlődött” amióta ő és pallérozott társai egyengetik tétova lépéseit, „… bár együtt dolgozni nehéz vele, és az sem meglepő, ha kiszállna.” (Tűnődhetnék persze azon, hogy mindezt nem én mondhatnám-e inkább, aki öt év óta jónéhány nagylétszámú fórumot szerveztem, s a csapat mostani törzsmagját, épp’ egy ilyen előtt, személyesen kerestem meg úgy másfél éve, s mutattam be őket egymásnak a Napklubban. Az alapítók és csatlakozók nagyobb része azóta kivált vagy inaktivizálódott. Ki is száll itt be, és ki száll ki?)

Műfajproblémák-avagy összevethető-e egy egyetemi fórum egy lakosságival?

Kérdem mindezt, két kudarcba fulladt fórum után, elismerve fiatal, kvalifikált kollégáim kifogásait, hogy „képtelen vagyok rendszerben gondolkodni,” hiába is próbálják magas koncepcióikat „facilitálni” számomra. Az én egyszerű eszemmel ugyanis egy populáris fórum nem a mégoly magasröptű elméleti eszmefuttatások, hanem a nyilvánosság éles fényébe állított, sokszor súlyosan akut, megválaszolatlan kérdésekkel való kíméletlen szembesítés terepe kellene, hogy legyen. És a moderátornak ezt, és nem a narcisztikus ömlengést vagy a szédelgő mellébeszélést kéne megállíthatatlanul „facilitálni”, hanem mindezt sallangmentesen elősegíteni. És ez az, amit a fórumsorozatot kisajátító két személy, egyszerűen képtelen belátni. Ugyanis, magas kvalifikációjuk dacára sem képesek megbirkózni azzal az egyszerű ténnyel, hogy szignifikáns műfajbeli különbségek vannak egy népfórum és egy egyetemi szeminárium között, s bár mindkettőhöz kell a személyiség és a mondandó feltétlen hitele, az egyik (na melyik?) még ellébecol valahogy a lila ködben is.

A tavaly áprilisi főrumot követően – mely sikeres volta dacára már hordozta a „bomlás jegyeit” – itt e blogon már jeleztem a baljós előjeleket, és azt is, hogy – ami mára nyilvánvalóvá vált – a közben hangadóvá vált civil társaim tévutas megoldásai kátyúba viszik a fórumsorozat szekerét.

„Ha Budaházy Gusztáv és Szabó Gábor tartaná a vitaiindítókat, … nem rendszerszintű együttműködésről lenne szó, … hanem, hogy gladiátorként (!) megküzdjenek egymással” – írja B.L., a „szürkék hegedőse” – letorkollva mindenkit, aki ilyesmit mégcsak javasolni is merészelt. (Nem én voltam az.) Hisz’ abból csak baj származhat, mert tán valós, életteli kérdések is felszikráznának, amiket az egyszerű pórnép is – egyetértőleg vagy vitával, de – követhetne, értékelhetne és – ó jaj, - mi lenne akkor a „rendszerszintű építkezéssel,” s annak réseit kitöltő egész estés „moderálással,” vagy – egy civil rendezvényen (!) – főszerepet játszó önkormányzati meghívottakkal, akik egyébként derűs fényképmutogatással és kedélyes nevetgéléssel múlatták köztes idejüket.

Egy rendőrkapitány „civil” intelmei – avagy van-e még lejjebb, a (civil) szervilizmus bugyraiban 

Mert a hiba nem abban van, kedves társaim, hogy velem fölényeskedtek „csomagban megvehető stílusomról,” és hogy vállveregetve „fejlődőképesnek” neveztek. Dehogy. Hanem, hogy az „emberek”, akiknek ügyét, oly rendíthetetlenül vélitek képviselni, szintén azt érzik rólatok, amit én: hogy „könnyebb felettem állani, mint velem egyenrangúnak lenni,” még ha ők nem egészen így fejezik is ki, inkább mutatják … És – sajátos módon – a szakember irányította találkozóról a rendőrkapitány mondta a legtalálóbbat: talán hagyni kéne szabadon reflektálni ad-hoc bárkit, s nem előre beosztani a megszólalás rendjét. Azt, hogy ezt épp egy rendőrtisztnek kelljen megmondania egy civil szervezőnek, mélyen szimptomatikusnak tartom.

Tükör által homályosan – avagy miről szól a példabeszéd, és behelyettesíthető-e az Úr arcmása a népével

A „titok” – mint legtöbbször – most is egyszerű; csak – itt és most – kissé biblikus-patetikus: „ne hivalkodj, ne szólj hamisan, csak szolgáld híven az Urat, zokszó és panasz nélkül, míg arcra nem buksz.” Mármost szó sincs arról, hogy az én léha természetemmel valaha is meg tudnék felelni ily magasságoknak, de – mutatis mutandis – szívesen ajánlanám valamennyiőnknek a tágabb szakmán belül, a gályára készülő prédikátorok jelmondatát.

Mert,

- ha nem csak kinyilatkoztatsz, de megmerülsz munkád eleven közegében,  s valóban szolgálsz, (kit is?) „zokszó és panasz nélkül, … fontolva ítélsz, és nem vársz hálát és nem kérsz vigaszt,” nos, csak akkor „jönnek hozzád a kisdedek” – és még így is csak, ha marha nagy mákod van.

- s ha mégis elcseszed, és a hatalom vagy hivatlan társaid kilóra megveszik gyámolítottjaidat, nos, akkor egyszerre nem vagy senki és semmi, s örülhetsz, ha nem épp karóval kedveskednek neked „híveid”. S ha fáradtan hazatérsz, és nem találsz kutyaszart megrongált postaládádban, még szerencsés napod is volt.

Lehet-e két urat szolgálni, és ölthet-e páncélt egy javíthatatlan humanista?

Bizony, kedves Stradivari, ha szomorúan visszafogott cikked (Büntiben) – minden találata ellenére – nem próbál egyszerre két urat szolgálni, nem írsz le olyasmit, hogy „két szereplő hiányzott a fórumról; a lakosság és a bűnözők.” Istenem, miket beszélsz? Hát ki tudja, ki a lakosság, és kik a bűnözők? Csak nem gondolod, hogy a jónép – ha  eljön is az istenadta – lakos/bűnöző kitűzővel jelenik meg? Vagy a büntetésvégrehajtástól vártál valakiket? (Jelzem, nem rossz ötlet, csak némileg más tészta). Na, ezért nem lehet két urat szolgálni, mert az egyik megbosszul téged. (Lásd még: „sziszegve sem szolgálok” – mit is?)

Ám, azt ne higgyétek, hogy mi nem vagyunk hívei akár a vasszigornak is, amit a hatalom és némely militáns kollégánk annyira preferál. Az okos szigor azonban nem esztelen vagdalkozás. A bűnüldözés nehéztüzérségét, bizony csak törvényességi normák szerint rendezett, saját követelményrendszereddel is adekvát alapstruktúrák minimális megléte esetén vetheted be hatékonyan. S azt is csak akkor, ha a könnyűlovasság szociális-jogi hadoszlopa kellően előkészítette a „harci terepet.” Ugyanúgy – csak mindent fordítva – mint a harcászatban. Dobbal ugyanis nem lehet verebet fogni, tartja a mondás, s a szerves koncepció részét nem képező, puszta erőfitogtatás hatása elszáll, mint kelő nappal az éji köd.

Civil álmok és hiedelmek a bűnözésről, s a ráolvasással történő bűnüldözésről – avagy ki védi meg a hatóságokat?

Az elképesztő (civil) tudatlanság pedig, mely - pl. drogügyben – bűncselekmény gyanúját jelezve, azonnali látványos megoldást vár, és ennek elmaradtán, kész rögtön hamis vádakkal illetni a hatóságokat, - nos, ez meg a bonyolult lakosság-hatóság viszony másik oldala.  A büntető eljárás (érthetően) szövevényes voltáról ugyanis, van némi fogalmam, amikor – nem először – úgy hét éve, az ügyészségen bejelentést tettem a házunkban és környékünkön működő szövevényes drogiparról. Jelentem, fél éven belül kiterjedt nyomozati eljárás után, dílerektől a szorgos bedolgozókig, felszámolták az egész „tisztes ipart,” úgy, hogy hírüket sem hallottuk többé. Persze az ilyesmihez a hatóság és lakosság közti fokozott bizalmon alapuló együttműködése is szükséges, no, meg némi civil kurázsi is, melyhez – bevallom – akkor nemigen tudtam szövetségeseket megnyerni az érintett körből. (Magyarán, senki sem akart – még fedetten sem – tanúskodni.) Így aztán – némi hatósági védelem ígérete fejében – egyedül vágtam bele a kissé kalandosnak ígérkező akcióba. Így történt, hogy az ügyészség köszönőlevelet írt – no, nem nekem, hanem – az akkori polgármesternek, aki válaszában részletesen ecsetelte, hogy miképp is segítette ő az én „áldozatos munkámat.” Ami igaz, igaz: segélykérő leveleinkre ugyan sose válaszolt érdemben, s a személyes találkozóra pedig valamelyik famulusát küldte, akit csak a dolog lényegéről felejtett el tájékoztatni. Sebaj, így ő legalább továbbra is a „fontos közügyeknek” szentelhette drága idejét. (requiescat in pace) Mindezt különben a bűnüldöző hatóságok védelmében (ld: fejezetcím) mondom, akik majd annyit harcolnak a képtelen vádakkal, mint a bűnözőkkel, - bár nem tudom, kérnek-e az én pártfogásomból.

Jogos és alaptalan lakossági félelmek - avagy bűnösek-e a „bűntelenek”?

Többnyire ugyanis, még az alapos okkal bejelentők sem vállalják (még a fedett) tanúságtételt sem, mely pl. a mi ügyünkben példásan gyors eredményt hozott. A potenciális tanú ugyanis, nemcsak a megtorlástól fél, (persze, attól a leginkább) hanem mert rendszerint neki is van épp elég takargatnivalója. Igen, ha nem is közbűntényes, de pl. a rendezetlen lakhatási jogállásukkal, kisebb-nagyobb, többnyire a közszolgáltatással kapcsolatos anomáliáik, de a közhatalommal szembeni ellenérzésük „betyárbecsülete” is visszatartják őket ebben. És itt nem zsigeri ellenállásról van szó, hanem nagyonis valós, racionális félelmekről. Ha rendre azt tapasztalja ugyanis, hogy az évtizedek óta rendezetlen jogviszonyok között élők környezetéhez (bérlakások) kell alkalmazkodnia, s hogy pl. a három éve felszerelt kamerákról a drogdílertől tudja meg, hogy kamu az egész, nos, akkor, kinek higgyen? A hányatott bérlői társadalom pedig, melyet rendre – legutóbb egy éve – ámítanak álságos ígéretekkel, hogyan hihetne bárkinek is?

Van-e bűnbocsánat – avagy „vétkesek közt cinkos, aki néma?”

Az a civil társaság pedig, melynek tagjaként pár hónappal ezelőtt ezeken az oldalakon – az akkori állapotokhoz mérten – mindezt szóvá tettem, minderről lényegében hallgatott. Hallgatott, amikor beszámoltam az önkormányzattal folytatott, több mint féléves együttműködésnek a semmibe szórt eredményeiről, és nem kérte számon - a kormányzó apparátustól és a vele együtt hallgató ellenzéktől egyaránt – a poloskavésztől máig sújtott lakosság kálváriáját. Az önkormányzati gazdasági vezetőkkel folytatott megbeszélésen pedig, megalázó „kompromisszumoknak” vetette alá magát, (pl. titkosított hangfelvétel a megbeszélésről, s az egészről történő érdemi beszámoló mellőzése stb.) s tárgyalópartnerét felülmúló igyekezettel fojtott el minden kölcsönös tisztázásra irányuló igyekezetet. És a „közmegszólalást” ellehetetlenítő folyamat elősegítését sohasem pótolhatja a mégoly színvonalas rendszerelméleti munkásság, és persze a fórumokról szóló, rendre elmulasztott közérdekű bejelentések hiánya is vádlón néz vissza ránk.

Ez lenne hát, az igaztalan vádaskodás, és „a kollégák rugdosása”?

Nézzünk végre szembe magunkkal is. Vessünk számot az egy év óta el nem végzett munkánkkal, adjunk számot az eltékozolt talentumokról, - és ne csak az önkori súlyos apparátusi örökségét tehetetlenül hordozó ólomlábú (és -fejű) bürokráciájával, melynek fején olyan jó ugrálni, persze csak papucsban.

És mert „vétkesek közt cinkos, aki néma”, magam is vállalom a felelősséget a mulasztásokért, főképp, hogy sokáig hagytam magamat is az orromnál fogva vezettetni, mindkét fél részéről. Ennek tanulságaként a Négyház Egyesület a civil fórumsorozatból még tavaly kivált. A január 29-i fórummeghívón tehát, hozzájárulásunk nélkül áll a nevünk a szervezők között.

A „néma cinkos” tehát, nemcsak én vagyok, - vagy hogy a fenébe is van ez.

budahazy.gusztav (kukac)gmail.com