Én bontom, te emeled,
mi lesz az ára?
Fölépül újból
magas Déva vára?

Kísért a múlt.

 Én bontom, te emeled,
mi lesz az ára?
Sápad-e csillag
a szabadság homlokára?

 Kísért a múlt.

 Én bontom, te emeled,
mi lesz az ára?
Tapodunk, topogunk
vérbe’ és sárba’ ?

 Kísért a múlt.

Én bontom, te emeled,
mi lesz az ára?
Nyílik e földön
a szeretet virága?

 Kísért a múlt.

 Én bontom, te emeled,
mi lesz az ára?
Lészen, ki a múltat
bánja s megbocsátja?

 Kísért a múlt.

Hazám, hazám,
Te mindenem,
miért van csillag,
az ingeden?

 Hazám, hazám,
ébredni kék!
Miért nem hallják,
míg kér a Nép?

 Hazám, hazám,
micsoda tréfa,
hogy többségből lett
a nép maradéka.

 Ha mindegy lett minden,
a vesztes Te vagy,
s ronggyá lőtt zászlónk
tovább szakad.

 Hazám, hazám,
Te mindenem,
miért hagytuk,
hogy így legyen?

 Hazám, hazám,
ki itt az úr?
Miért, hogy néped,
sírva vidul?

 Hazám, hazám,
a hősi múlt,
fogta magát,
és elgurult.

 Ha mindegy lett minden,
a vesztes Te vagy,
s ronggyá lőtt zászlónk
tovább szakad.

 Hazám, hazám,
Te mindenem,
miért hagytuk,
hogy így legyen?

 Hazám, hazám,
puszta beton,
hallgat a zsötem
és szól a zseton.

 Hazám, hazám,
ne legyél kába!
Lelkünket most dugják
egyenruhába.

 Hazám, hazám,
Te halk remény,
már csattog a csizma
az utca kövén.

 Ha mindegy lett minden,
a vesztes Te vagy,
s ronggyá lett zászlónk
széjjelszakad.

 Hazám, hazám,
Te mindenem,
miért hagyjuk,
hogy így legyen?

Ki-be-szél

A szíved ököl,
a szabadság ökle.
Ha kitárod - lehet,
tiéd – örökre.

A szíved ököl,
A szabadság ökle.
Ha bezárod (úgy is jó):
tenger a csöppbe’.

A szíved ököl,
a szabadság ökle.
Ha szolgálod, juthatsz
felsőbb körökbe.

A szíved tükör,
a szabadság tükre.
Nem múlt és nem jövő,
a pillanat üdve.

A szíved tükör,
a mindenség tükre.
Nem múlt és nem jövő,
a pillanat üdve.

(Itt a pillanat üt be)

Jutunk-e még ötről hatra,

másképpen, mint ötvenhatba'

félelemből, fájdalomból,

jutunk-e a túlsó partra?

Nem egy hétre és pár napra,

nem egy színházi évadra,

tovább tovább, nem egy évre,

meddig hat még múltunk mérge?

Meddig szívjuk egymás vérét,

adjuk magunk tál lencséért,

bokázunk a hazugságnak,

mormolunk hazug imákat?

Meddig lesünk fel az égre,

mikor mondjuk, itt van vége!

Meddig leszünk megfigyeltek,

falanszterben, hülye gyermek?

Jutunk-e még ötről hatra,

másképpen, mint ötvenhatba',

félelemből, fájdalomból,

jutunk-e a túlsó partra?

Meddig tűrünk úri dölyföt,

gőgicsélő piperkőcöt,

fejünk fölött litániát,

lelkünkben az apátiát?

Meddig hordunk vonót tokba',

s lesünk boldogot titokba'?

Egyik hallgat, másik ballag,

imitt-amott éhen halnak.

Jutunk-e még ötről hatra,

másképpen, mint ötvenhatba'

félelemből, fájdalomból,

jutunk-e a túlsó partra?

Meddig futunk magunk elől,

félelemből kivül-belül,

meddig hat még múltunk mérge,

s vastagszik a szívünk kérge?

A hatalom meddig kábít,

legyünk birkák mindhalálig?

Országomat visszakérem,

a szabadság nevében!

Jutunk-e még ötről hatra,

másképpen, mint ötvenhatba'

félelemből, fájdalomból,

jutunk-e a túlsó partra?

Ajánlás!

Csapataink harcban állnak,

aki szeret, nem hibázhat,

ne legyen a szívünk gyarmat,

segítsd ezt a forradalmat!

2013 november 4.

Kedves Önkormányzatom!

Örömmel tájékoztatlak, hogy tegnap annak rendje és módja szerint megtartottuk első, bejelentett, zenés demonstrációnkat a szabad utcai zenélésért. Kilencen voltunk a Rothermel emlékkút előtt, amiben nincs víz, de az eső bőségesen kárpótolta a hiányzó mennyiséget. Énekeltünk, beszélgettünk, elszívtunk pár cigarettát és persze tervezgettünk is, mert többen kérték, hogy legyen esőnap (azaz ne legyen), tehát, hogy jönnének legközelebb, ha addigra kiderül. Amúgy is így képzeltük..Bevallom, volt bennem kicsi remény, hogy ellátogatsz hozzánk, akár inkognitóban, hogy ismerkedj, barátkozz, vagy akár velünk énekelj, mint mondjuk otthon a fürdőszobában, vagy valamelyik fejlett, tőkés országban, ahol az utcazenélés olyan hétköznapi jelenség, mint nálunk a kerékbilincs, vagy a kutyaszar.

De nem ezért írok igazán. Ma - 11 év híján 200 éve - csendült fel először Beethoven IX. szimfóniája, s azon belül is az Örömóda, ami tíz éve az Európai Unió himnusza. Talán nem is írok Neked, ha nem botlottam volna a mellékelt felvételbe, amitől meghatódtam. Ha megnézed, megérted miért.

Talán nem közismert, hogy a Berlini Fal leomlása alkalmából Bernstein is eldirigálta a Kilencediket, de ebből az alkalomból Schiller eredeti szövegével, vagyis a Freude (öröm) helyett a Freiheit (szabadság) szót énekelték ( Schiller korában még volt cenzúra, ezért a  szócsere), az pedig különösen érdekes, hogy Beethoven is változtatott a szövegen, így lett a „ koldusok testvérei lesznek a hercegeknek” -ből a híres „minden ember testvér lészen” megfogalmazás, ami - belátható - jelentős kiterjesztés egy ideális világmodell-keresés szempontjából. Akár kerületi szinten is.

Kedves Önkormányzatom!
Ezzel én zárom is soraimat, s egyben szeretettel tájékoztatlak, hogy most pénteken, délután 3-tól, a Mikszáth Kálmán téren lesz a következő, bejelentett zenés demonstrációnk, a szabad utcai zenélésért. Gyűjtünk aláírást is a  cél érdekében, örülnék, ha meglátogatnál bennünket. Puszi mindenkinek.
Rejtő Gábor

I.

A lány sikolyát most is hallom. Pedig már egy napja, hogy tanúja voltam a jelenetnek, a Víg utcában, a Rendőrkapitányság bejárata előtt. Demonstrációt mentem bejelenteni késő délután - nem oda kellett volna, de így utólag tán mégis -, mikor szó szerint beleütköztem a jelenetbe.
- Nem látod mi van ide kiírva? - mutatott a kék egyenruhás rendőr az üvegajtóra ragasztott, dohányzást tiltó felirata.
- Látom - válaszolta a tizenhét év körüli lány, és mélyet szívott a cigarettájából.
- Akkor mér nem húzol innen?
A lány tett egy táncos oldallépést, és dühödten nézett a rendőr szemébe.
- Öt méter! Nem tudsz olvasni? - Emelte meg a hangját az egyenruhás és fenyegetően a lány felé lépett.
- Én meg arra kérem, hogy legyen szíves ne kiabáljon velem! - a lány hangja, és teste remegett a felindultságtól.
- Takarodj innen te cafat!
- Faszkalap!
- Na gyere csak be! - a rendőr másodszori kísérletre elkapta a lány karját.
- Segítség! - sikoltott a lány. Táskája, kabátja kiesett a kezéből. - Ehhez nincs joga!
A rendőr erősebbnek bizonyult. Berángatta a reménytelenül védekező lányt az üvegajtón. Én bénán, gépiesen felemeltem a  földről a táskát és a kabátot, és  mentem utánuk.
Bent már nyílt is egy rácsos ajtó, két másik rendőr vette át a sikoltozó, táskáját követelő lányt, karját hátracsavarták, aztán elnyelte őket egy ajtó.
A rács túloldalán egy tizenéves fiú állt. Kezét az  arcához emelte, mint aki nem akarja látni, mi történik.
- Ez nem lehet igaz - mondta mintegy magának.
- Miért nem nyugtatja meg? - kérdezte a fiút, a  szintén a rács túloldalán álló rendőrnő.
- De hát hogyan? Elvitték…
A rendőrnő akkor rám nézett.
- Adja be a csomagokat. Ön kicsoda?
- Újságíró vagyok. És szeretnék erről az ügyről tájékozódni. Amit láttam az rettenetes volt.
- Mert nem látta az elejét.
- Ez lehetséges. Mit nem láttam?
- Köpködött az üvegajtóra, a kabátjával csapkodta a rendőrségi autót, a bejárat előtt.
Közben beadom a lány csomagjait és rémképeket látok, mi történhet most az ajtón túl.
- Írni akar erről? - lép hozzám az a rendőr, aki berángatta a lányt.
- Tájékozódni szeretnék.
- Ez mindennapos ügy. Nyolcadik kerület, négy éve itt dolgozom. De szeretem, különben nem csinálnám. Egyébként a fiút hozták kihallgatásra. A lány csak elkísérte. Részeg volt.
A fiú bent arrébb áll, két rendőr is strázsál mellette. Látom, hogy a beszélgetés most nem fog menni. Egy papírra felírom a telefonszámomat, hogy odaadnám, hívjon majd fel. A rácshoz lépek, intek neki.
- Idejönnél egy pillanatra?
- Nem megy sehova! - szól rá illetve rám, az egyik vigyázója.
Nem is jön. Amennyire látom dermedt, enyhén sokkos állapotban lehet.
Közben a dolgom intéződik, készségesek, udvariasak, még húzom az időt egy kávéval az automatából. Nincs gyakorlatom a rendőrségi újságírás jogi labirintusában.
- Akkor kint megvárom a gyereket - mondom búcsúzóul az ügyeletesnek.
Húsz percig sétálok fel-alá a Víg utcában, aztán feladom. Arra gondolok, addig nem engedik ki, amíg ott látnak. Egész az Őr utcáig jutok, amikor visszafordulok.
- Nem vagyok rendőrségellenes, vaklármát sem akarok csapni, de ha nem engednek beszélni a fiúval, akkor azt írom meg, amit láttam és hallottam.
Az ügyeletes szelíden, megértően elmosolyodik.
- Már elengedték a fiút.
És valóban, már nincs ott. A rács túloldalán.
- És a lány?
- Még kihallgatják, szerintem megússza valami szabálysértési bírsággal.
 Szánalmasnak érzem a gondolatot, hogy megkérjem az ügyeletest, adná oda a telefonszámomat a lánynak, ha majd kiengedik.


II..

Práter utca. A Market bejáratánál egy fél pár tornacipő. Zárás közeli üresség, de valami lüktet a csendben, vagy inkább feszül. Már a kasszánál állok, amikor egy húsz év körüli, fekete ruhás lány viharzik be az ajtón és felénk kiabálja.
- Felmászott és le akar ugrani a tizedikről!
- Mi történt? - kérdem a pénztárosnőtől.
- Balhézott egy gyerek.
- Mit balhézott?
- Kiabált, fetrengett, be volt állva szerintem.
Többet nem tudok meg. De ahogy kilépek és elhaladok a tornacipő mellett, már látom is a mentőt, meg néhány érdeklődőt.
- Leugrott? - kérdem a fekete ruhás lányt.
- Még nem. Ott lóg fejjel lefelé - mutat a toronyház felé.
Nem látok semmit. A mentő körül pár ember.
- Leugrott - mondja nekem egyikük, mint frissen érkezőnek.
- Mikor? - kérdem.
- Két perce. Ott teszik zsákba.
Nem látok semmit, de mintha néhány alak közeledne a túloldalról. Aztán kibontakozik a csoport a sötétből. Középen fehér trikós, kamasz, két oldalról két rendőr, ahogy fogják a hóna alatt, kicsit hátrafeszített kézzel, nem lehet eldönteni, hozzák, vagy viszik.
- Köszönöm, köszönöm, - hallom most már a fiú hangját - folynak a könnyei -, mindenkitől bocsánatot kérek.
A rendőrök betuszkolják a mentőbe, még mordulnak utána valamit, a kölyök lezöttyen valami székre, és amint a mentős behúzza az ajtót, még hallom, ahogy ismételgeti zokogva: - bocsánat, köszönöm, mindenkinek…
- Tényleg le akart ugrani? - kérdem a mellettem álló rendőrt.
- Tényleg. Egy kézzel és egy lábbal tartotta magát..
- És sikerült lebeszélni?
- Nem beszéltem én semmit. Megfogtam a lábánál és behúztam.
- Akkor maga most életet mentett?
- Mondhatjuk.
- Gratulálok.
- Köszönöm.
Egymásra mosolygunk a villogó lámpafényben.

Úgy döntöttem, hogy utcazenész leszek. Ez elég kézenfekvő döntés, ha az embernek vannak dalai, viszont nincs pénze. Lehetünk így néhányan a kerületben, azokról nem is szólva, akiknek se daluk se pénzük nincsen, de ez egy másik történet.
Az enyém úgy folytatódik, hogy bementem az önkormányzathoz, engedélyt kérni, közterületfoglalási vonatkozásban. Kitöltöttem egy formanyomtatványt, és mellékeltem egy részletes helyszínrajzot is, mert mondták ez kell, pontosan feltüntetve az utcákat, építményeket, és méterre megjelölve a tőlük való távolságomat - ha majd zenélek. Ez április 3-án történt, két felvonásban, mert a méterek tekintetében szükség volt egy bejáráshoz. Mondták, majd hívnak telefonon, max. három hét.
Nem hívtak, így hát április 29-én bementem az önkormányzathoz, kicsit várni kellett, mert valaki épp egy formanyomtatványt töltött ki, de aztán én következtem. Elutasították a kérelmét - mondta a hölgy a számítógépből feltekintve. - Nincs indoklás.
Lelkem homályából felderengett egy tétova kérdés.
- Más megkapta?
- Most ketten adtak be, de mindkettő el lett utasítva.
- Tetszik emlékezni olyanra, hogy valaki megkapta?
- Nem tudok ilyenről. Egy bábos kapott engedélyt nemrégiben.
- Ez akkor egy elvi állásfoglalás, hogy a kerületben az utcazenélés nuku?
- Nincs állásfoglalás. Ez a gyakorlat.  Esetleg megpróbálhatja a fővárosnál, vannak odatartozó közterületek is.
- Köszönöm a kedvességét.
- Nincs mit.
A portán elveszem a legfrissebb Józsefvárost, összetekerem, és csapkodom a tenyeremet végig a Baross utcában, hogy ritmust adjak feltörekvő érzéseimnek és gondolataimnak.

1. Miért járatják a  hülyét az emberrel (formanyomtatvány, helyszínrajz, három hét), amikor előre tudják a végeredményt?
2. Miért gondolja úgy a - lassan minőségjelző értékű - Soós György által vezetett városgazdálkodási és pénzügyi bizottság, hogy az utcazenélés káros hatással lenne a kerületi összképre?
3. Miért nem lát a nevezett bizottság fantáziát abban, hogy a kerület bizonyos helyein - esetleg negyedében -, meghatározott időben, minőségi utcazenét lehessen hallani, amivel nem csak a zenészek, de a környék vendéglátósai és kereskedői is jól járhatnának, mert ez egyfajta turista csalogató is lehetne.
4. Miért nem támogatja a bizottság, hogy a kerület cigány zenészei azzal jussanak némi megélhetéshez, amihez értenek és értéket teremtenek?
5. Ami Nyugat Európában tökéletesen működik mindenki megelégedésére, az itthon miért fullad közönybe, elutasításba, meg nem értésbe?

Jött a troli, még ülőhely is volt. Belelapoztam a Józsefvárosba.
A hatodik oldalon figyelemre méltó cikkre bukkantam. “Rend a lelke a közterületnek” címmel részletes beszámolót olvashattam arról, hogy május egytől “nem érdemes engedély nélkül használni a józsefvárosi közterületeket…“, mert a jogosulatlan használók nyolcszoros, de akár huszonötszörös díj fizetésére kötelezhetők. Az utcazenészek is meg vannak említve, ők, és a portrérajzolók mentesülnek a használati díj fizetésétől. Hogy ez a mentesség álságos - tekintve, hogy engedélyt nem adnak -, csak azt sejteti, hogy ez a rend rendetlen. Rendetlen a  betűje és főként a szelleme.
Leszálltam a troliról és hazáig csapkodtam a gumibotszerű újságtekervénnyel a tenyeremet, miközben új gondolatok és érzések bugyogtak elő.

Eszembe jutott az a rend, amely nem tette lehetővé, múlt év nyarán, hogy mint újságíró személyesen kérdezhessem az illetékes(eke)t poloska-ügyben, kérdéseimet írásban kellett benyújtanom, a válaszra heteket vártam és a válasz semmitmondó volt. Pontosabban félrevezető és hazug. Hónapok múltak el, míg érdemi lépés történt, s a helyzetet a legkritikusabb helyeken orvosolták, Hogy hány ember hány poloskacsípésektől álmatlan éjszakájába került ez a felületesség, és érzéketlenség  nem tudjuk, miként azt sem, lett-e személyre szabott következménye annak, hogy valaki(k) megtévesztő módon visszaélt a hatalmával, mert elhallgat(at)ta az igazságot.

Emlékszem a kezdeti lelkesedésre, a tavalyi, április 20-i, lakhatási fórum után. Hivatali emberek ígéreteire, kerületi megnyomorítottak bizakodására, a már említett Soós György “Bérlői amnesztia” című interjújára a Józsefváros újságban, a tanulmányi kirándulásra Nagykanizsán, ahol a szociális építőtábor gyakorlatban működött: emberek lakáskorszerűsítéssel dolgozhatták le tartozásaikat. És emlékszem, ahogy az ígéretek, mint a kacsázó kő fel-felbukkantak az idő múlásával, majd elsüllyedtek a sötét mélybe.

És nem is kell emlékezni, hisz alig egy hete történt, hogy a kerületi rendőrfőkapitány egy nappal a meghirdetett lakossági fórum előtt lemondta részvételét, anélkül, hogy helyettesítéséről gondoskodott volna. A közbiztonságról lett volna szó. Például a közterület r e n d j é ről, arról, amit most épp bírságokkal kívánnak óvni, és ahová az utcai zenélés nem fér be.

És érdemes emlékezni az MNP I.- II. lakossági bevonással kapcsolatos kudarcsorozataira, hisz küszöbön a III. hatalmas lehetőséget kínálva arra, hogy együttműködés alakulhasson ki a hivatal és a lakosság között, hogy ne (f)osztogatás, hanem t á r s u l á s legyen, az érintettek valóban magukénak érezhessék a változást, hogy ne alattvalóként, hanem kerületi polgárként éljenek, akiknek b e l e s z ó l á s u k van saját életükbe.

Az a rend, amely bírságra, megfélemlítésre, titkolódzásra, ellenőrizhetetlenségre (lásd a minap, sürgősséggel elfogadott, közérdekű adatok hozzáférhetőségét korlátozó jogszabályt) épít, az a rend, amelynek híveit a zsebükön és nem a szívükön keresztül nyerik meg, és ahol a megmaradás első számú törvénye a bólogatás, homokra épül, és bármikor összeomolhat. Mint történt március 15-én.

Ezt a rendet én nem fogadom el. Elutasítom az elutasítást. A magam világában és illetékességi területén. Jelesül visszaküldöm felülvizsgálatra a bizottságnak. Itt és most. Ünnepélyesen és tisztelettel. És addig is és aztán is: játszani fogok. Közterületemen. Állampolgári, véleménynyilvánítási, emberi jogon. És mint kerületi lakos.

Úgy döntöttem, utcazenész leszek.

Nem vagyok én balett-táncos,
csizmám szára hétszer ráncos.
Jártam vele fellegekbe‘,
kedvem lett az ördög kedve,
álltam sorban jeges szélben,
kóboroltam a sötétben,
csapott rám a zsandár kardja,
csizmám mentett meg a bajba‘.
Elkopott már mindkét térdem,
ősi jussunk visszakérem!

Nem kell szólam, szöveg, duma,
rohadáshoz levendula,
vakolat a romhalmazra,
dísznövényhez utcaszolga,
tili-toli paragrafus,
utolsó pár előre fuss!
Szólamokból ne húzz várat!
Rongyos ruhád gangon szárad.
Szabadságért lüktet vérem,
ősi jussunk visszakérem!

Visszakérem, visszakapom,
Istennek magam megadom.
Tegye dolgát szerelemmel,
szabaduljon szegény ember.
Szívünk, hogy ha összeérne,
nem vehetnék lelkünk bérbe.
Félelemből, hazugságból,
ne épüljön börtön mától!
Őseink most visszatérnek,
értük szóljon ez az ének.