Az volt a jó,
mikor karját kitárta,
56’ telén,
egy fehér pongyolában.
Ki szeret engem?
Ki szeret engem?
56’ telén,
egy fehér pongyolában.

Ölelt anyám.
Nincs már remény –
Így szólt apám,
56’ telén.
Ki szeret engem?
Ki szeret engem?
Nem volt már remény,
56’ telén.

Azóta várja,
karját kitárva,
hazám felém,
mint 56’ telén.
Ki szeret engem?
Ki szeret engem?
Hazám, szegény,
mint 56’ telén.

 Megállni, csak úgy,
az nem kis dolog,
mikor süvít a szél,
és a hajad lobog.

 Megállni szépen
az ég alatt,
s leszarni magasról,
hogy mit szabad.

 Úgy bizony, úgy ám,
kedves Tamás,
magasról, hogy mit
szól ez a bagázs.

 Így volt ez mindég:
a többség hallgat,
s tobzódik pár ezer
zsákutcás alkat.

 Gondoltad volna,
Kedves Tamás,
hogy magyarnak lenni,
lehet blamázs?

 Itt tartunk most,
tizennégy októberében,
nem lehet könnyű,
ott fönn az égben.

 Amúgy még megvan
a drága Budapest,
s vacogva épp
albérletet keres,

apád, nővéred,
és a krakkói vonat.
Szólj értünk, kérlek,
ha Isten fogad.

 Bár még csak terv sem voltam ebben az időben, azért tudom - vagy legalábbis sejtem - mi zajlott a Corvin közben. Most sajátos emlékezési forma segíti újra átélni - még ha csak részben is - az akkor történteket: tankcsapdák és gyalogárkok között vág át az itt lakó, vagy az ide tévedő turista. Nem hiszem el, hogy nem direkt csinálták, annyira jól sikerült.

Egy laza séta a mozi körül, és ezek a képek tárulnak a szemünk elé:

Aztán tényleg lehet, hogy nemsokára iskolás csoportok fogják eljátszani a forradalom eseményeit, és nekik készültek...Mesz János (Falábú Jancsi) kopjafája pedig délcegen magaslik a kukák közül - méltó helyen van? 

Méltó ez az egész az emlékezésre?