Apu! A lányok lába között mi van?

És ezt mért nem mondják meg az oviban?

Apu! Az igaz, hogy isten mindenkit szeret?

És mért mondtad, csak bírjuk ki ezt a telet?

Apu! A bácsi a tévében mért kiabál?

Apu, az mit jelent, hogy áll a bál?

És a magyarból van az, hogy magyaráz?

Apu ez is egy népszopás?

Játsszunk mi is diktatúrást!

A szomszéd már elköltözött.

De a játszótéren most senki nincs,

és ha lőnek, majd jól felöltözök.

Apu! Az mit jelent, hogy netadó?

És mit árul és kinek, az, aki áruló?

Apu! Miért sírt az éjjel a mama?

És mért olyan kevés a vacsora?

Apu! Mért gyújtották meg kint azt a tüzet?

és mért remeg az asztalon az üveg?

Anyu jött meg biztos… ő csöngetett..

de ha el kell menned, én is veled megyek.

Játsszunk mi is diktatúrást!

A szomszéd már elköltözött.

De a játszótéren most senki nincs,

és ha lőnek, majd jól felöltözök.

Itt a házban száznyolc lakás van. A betonozott udvaron három fa. A bejárati kapu egy hete zárhatatlan – vagy nyithatatlan, nézőpont kérdése -, mert elromlott a kapukódoló. De ez most istenáldás, mert a kánikulában az egy nap alatt felhalmozódó szemét viselhetetlenné tenné a helyzetet. Így is majdnem az. A sivatagi meleg, megtoldva a lomizás keltette feszültségekkel szinte óránként lobbantja fel az indulatokat. Még el sem ült egy veszekedés, már kezdődik a másik. Mint a bozóttűz. Hol itt, hol ott lobban fel. Kiszámíthatatlanul. Pedig itt van víz.

Olvasom (látom), hogy Ózdon összeverekedtek a cigányok egy nyomós kútnál. A Hír Tv korrekt helyszíni tudósítása (bár a képen feltűnik a hányadékra járatott „kuruc” – szó is) újat nem mond. Kevés a víz (meg a pénz a bevezetésre), ami kút működik, abból nehezen (egy gyerek pl. nem is tudná lenyomni), vagy egyáltalán nem jön víz. A felvételen látható, hogy egy kitakart arcú férfi egy üres ballonnal megcsapdos egy másikat. Ennyi a verekedés.  A nemzetközire híresült  ózdi ügy kiválóan szemlélteti azt a (szociálpszichológiai)tételt, hogy bizonyos frusztrációs szint felett az élőlények – ahelyett, hogy a valódi okot szüntetnék meg – egymásnak esnek.  Fél éve láttam az alábbi videót, egy kínai cirkuszban készült – tán kommentár sem kell hozzá.

Azaz tán annyi, hogy – óvatosan, de határozottan – párhuzamot vonjunk a minap hozott élefogytigos gyilkosság-sorozat és az ózdi ügy között. A kettő között egy különbség van: a halál sebessége. Mert ugyan minek tekintsem azt a hivatalosság szintjére emelt társadalompolitikát, amely a lakosság minimum egyharmadát ítéli  l a s s ú  halálra, munka-és életlehetőségek hiányában, az ellátási-szociális háló egyre táguló szemecskéivel , minek tekintsem a társadalmi áldozattermelés gazdasági-ideológiai  lánctalp-dübörgését, amelyben szinte alig hallani az eldördült lövéseket. És minek, az, ami „kicsiben” bűn, az nagyban erény – gyalázatos gyakorlatát?  Az a hatalom, amely szigorú ítéletet hoz a puskás-gyújtogató gyilkosokra, jámbor arccal hozza meg döntését az alapvető emberi jognak számító vízről. Az ózdi csetepaté látványosan mutatja, hogy nem csak rétegek között, de azon belül is egymásnak feszül(het)nek az indulatok, s  elszenvedőiben tán fel sem merül, hogy itt is és újból az oszd meg és uralkodj hitvány, de jól bevált hatalmi praktikája működik.

De nem kell ily messzire menni farizeusság dolgában. Itt a nyolcadik kerületben, futott versenyt – előre látható eredménnyel: a Horváth Mihály tér közhasznosítása ügyében két „projekt”. Az egyik július utolsó napjaiban volt, rekkenő melegben, kis medencét épített egy csapat, hintát, szerelt, pingpong asztalt rögtönzött, hűtött dinnyét, szendvicset osztott.  Egy délutánra élhetővé, élvezhetővé vált az évek óta kietlen, lepusztult, kerítéssel szabdalt terület. És azok a gyerekek, akik lubickolhattak, pancsolhattak a lábszárközépig érő hűs vízben, azok, akik együtt énekelhették a felnőtt csapattal a dalokat, rajzolhattak kitett papírokra színes filccel..tehát ezek a gyerekek tán  majd ezt mesélik el szeptemberben, az iskolában a kérdésre: mit csináltál (hol voltál) a nyáron.

Fotó:Vörös Anna

A másik „versenyfutó” az önkormányzat volt, amely minap döntött a leendő Főtér felújításáról, közösségi tervezés nélkül  döntött a díszburkolatról, és a zenés szökőkútról, a játszó-közösségi funkciók nem fértek bele a 100 milliós költségvetésbe. Amit nem is csodálunk, hisz a Főtérre nyilván a szomszédságban heverő Főhivatal munkatársai is ki fognak járni – tán még névre szóló ülőkék is lesznek -, kicsit szellőzködni két gondterhelt napirend között, nem lenne szerencsés gyerekzsivajjal terhelni amúgy is terhelt állapotukat.

A fentiek mintájára (disz)funkcionál az utcazenéléssel kapcsolatos konzekvensen süketnek mondható hozzáállásuk: a Józsefváros-Zeneváros elnevezésű kampány bizonyos területek és körök igényeit elégíti ki, de egy hangjegy és egy négyzetméter erejéig sem segíti a leszakadtakat.  Mindezt ráadásul  - saját kérelmem kapcsán állíthatom -, szakszerűtlen és halogató, határidőket átlépő ügyintézés keretében teszi. Illetve nem teszi.

Valahogy a denevér jut eszembe – ha már úgy is zenéről volt szó -, a Hivatal szociális érzékenységéről. A denevér ugyanis bizonyos frekvencia fölött kommunikál. Tehát az emberi fül számára nem hallhatóan. Úgy tűnik a baross utcai épület akusztikai kiképzése nem teszi lehetővé, hogy a mélység hangjai is eljussanak az illetékesek fülébe. Bár reménykedhetünk, hogy a választások közeledtével beszereznek valami szezonális hallásjavítót, aztán biztos találnak valami felújításra váró helyiséget, ahol tárolhatják majd újabb négy évig.