A Super8 körül folyamatosan van valami - most éppen füst és durva kajaszag. Máshol rosszabb, például a Blahán a Meki felett lakni, de ez nem vigasz. 

Délután négy-öt körül a Gutenberg térről a Kőfaragó utcára befordulván már a Vasas Háznál megcsapja orrunkat valami oda nem illő szag. A Blahán megszokott illatorgiákat jól ismerjük, de ez a bűz egészen más jellegű. Valaki sütöget valamit és nagyon büdös, a füstszag csípős égett szaggal keveredve egészen émelyítő hatást vált ki. Nyár eleje óta nem először érezni, valaki nagyon nem boldogul a kapott recepttel, de valószínűbb, hogy valaki „gyárt" valamit a környéken. Orrunknak engedelmeskedve be is térünk a Kőfaragó u. 8. szám alatti „kulturális" központ, de leginkább romkocsma kerthelyiségébe, ahol pillanatok alatt megtaláljuk a tettest, kis, takaros, kerti kemence szép füstölős kéménnyel, melyben a szabadtéri vásárokon jól ismert terméket, kenyérlángost sütnek.

Az udvaron is jól érezni a csípős szagot és látni a felfelé szálló füstoszlopot. A füstöt az enyhe szél ide-oda dobálja, jól láthatóan a környező falak fogják fel, amelyeken számos ablak is található. Nem nehéz kitalálni, aki reggel esetleg nyitva hagyta az ablakát annak kellemes meglepetésben lesz része hazafelé jövet.

Átnézve az egyik szomszédos társasházba már a lépcsőházban is érezni a szagot, az egyik emeleti lakó elmondja, hogy nagyjából május óta nem tud szellőztetni, mert a szomszédban rendszeresen füstölnek, de a gangon és az egész társasházi udvaron is érezni a füstszagot, így az arra néző ablakokat is be kell csuknia. A begyújtás délután kezdődik és gyakran még éjfél előtt is füstölnek, de az is előfordult, hogy szombaton arra ébredtek, hogy dőlt be a füstszag az ablakon, mert éppen gyerekprogram keretében sütögettek. A földszinten szintén érezni a füstöt, az ott lakók nem tudták honnan jön, a társasházi tárolóban, melynek csak egy kis szellőzője van és gyerekek is bemennek oda a kerékpárjukért, játékukért, áll a füstszag. A többi társasházban is panaszkodnak, nem mernek szellőztetni, így megállapíthatjuk, hogy ez így nagyon nem jó. A vendégek jót lakmároznak, a vállalkozó megtömi a zsebét a kis magyaros, hagyományos, egyedi, ősi, kézműves meg mindenféle trendi jelzővel ellátott termékeivel, a maradék meg szagolja az egészséges mellékterméket.

Vajon természetes-e az, hogy amíg a vendégek eszegetnek, mulatoznak, ordítoznak, addig a Palotanegyedben lakóknak bezárkózva kell élniük? Mindezt kánikulában, amikor elengedhetetlen legalább az esti, éjszakai szellőztetés, ami úgy látszik mára már luxus lett. Ez a „kis" adag füst egy ablakon keresztül - ami legtöbbször kényszerből zárva van - pillanatok alatt ellepi az egész lakást, nem lehet rá felkészülni, kiszellőztetése órákig tart, nem beszélve arról, hogy a füst miatt előfordult már többször fejfájás, szemviszketés is, teszi hozzá a lakó.

Kaptunk egy kis falusias-vásározós életérzést a Palotanegyedbe, köszönjük, de ilyen áron nem kérjük.

És a végére egy kis vizuális gyönyör, avagy milyen a Kőfaragó utca 8-ban a pápaválasztás:

Üdv: CséKá

Sétálóutcásítás hátulütője. Vagy a karbantartás teljes hiánya. Esetleg az érdeklődésé.

Kőfaragó utca.

Hogyan amortizáljunk olcsón és gyorsan egy belvárosi utcát?
T.(ut) I. úr receptje

Egy városi utca, legyen mondjuk pesti utcácska, teljes ellehetetlenítésének számtalan módja van. Ezek között vannak átmeneti, építő jellegűek – gondoljunk csak a hatvanas években a kabarék állandó témájául szolgáló építkezési területté váló fél városrészekre, a hol itt-hol ott árokkal, gödörrel, felvonulási épületekkel tarkított utcákra. A városlakók mérgelődtek, morogtak, de végül többé-kevésbé eltűntek a háborús sebek, eltűntek a bombák-rombolta romok, kiegészültek a fél-házak, felépültek az újak. Ez tehát jó.
Van aztán a közműhálózat cseréje. Hosszabb távon ez is pozitív, hiszen ha a békés polgár túlélte az utcájában dübörgő gépek zaját, háza nem dőlt romjaiba a folyamatos rázkódástól, ha sikerült megszoknia a hajnali, vagy a gyorsabb munka érdekében éjszaka is dolgozó munkások "hé Jani, bazze, hozdide a..." harsány, és nem mindig szalonképes kiáltozásait, nos, ennek a végén biztonságosabb gázcsövek, vízvezetékek futnak az utca mélyén, esetleg új kövezettel még szebbé is válik utcánk. Tehát ez is jó.

Ám mi van akkor, ha nem közügyben történik valami? Mi van akkor, ha egyszercsak megjelenik valaki, egyetlen ember, akinek 'céljai' vannak és 'szándékai'? Nos, erre szolgál T(ut)I. úr receptje, miszerint:
Végy egy kis pesti utcát, ez lesz az alap. Az utca lehetőleg legyen rövidke, csendes, ne legyenek benne üzletek. Ideális az az utca, ahol találsz egy apróbb, lerongyolódott kis épületet. Ha gyors sikert akarsz – a siker minden esetben vastag bankókötegeket jelent – fektesd be valamely külföldi balek pénzét, és vásárold fel a rondácska, amúgy valószínűleg akár műemlék is lehetne épületkét. A tulajdonosok boldogan eladják, hiszen olyan árat tudsz kínálni az ír, izraeli, német vagy bármilyen befektető bankszámlájáról, amiért megéri elszabadulni a sok-sok éve vakolókanalat nem látott kis épülettől. Az sem baj persze, ha csak bérbe veszed az önkormányzattól az általa már kiürített épületet. A lényeg az, hogy a háznak legyen udvara, lehetőleg olyan, amit körbelaknak más házak lakói; a csúcs az, ha ablakok is néznek az általad használandó ház udvarára.

Ha mindez megvan, jöhet a töltelék – keríts egy csapat öntörvényű, konok, a becsületes szót nem ismerő, pénzéhes embert. Lehetőleg fiatalt, mert az idősebb korosztályban talán még él némi halovány emlék arról, illik-e tönkretenni önérdekből mások életét (bár azért ebben sem vagyok egészen biztos).
Amint megtaláltad a megfelelő társaságot, adjatok nevet a dolognak, és alapítsatok céget. Ha ez is megtörtént, nincs más teendő, mint egyszerűen bejelenteni a vonatkozó önkormányzatnál, hogy mi itt és itt, ebben az épületben fogunk működni. A működést praktikus kulturális tevékenységnek nevezni, ahhoz semmi nem kell, legkevésbé kultúra. Az önkormányzat mindezt rezzenéstelen arccal – mivel arca nincs – tudomásul veszi, bejegyzi a tényt, és nosza, kezdődhet a berendezkedés.

A töltelék egyik fele ezzel elkészült. Jöhet a második rész, bárki egyszerűen kikeverheti. Csak néhány, lehetőleg minél ócskább – a lomtalanításkor, ha sikerül az erre szakosodott maffiával megegyezned – isteni vacakságokat tudsz összeszedni. Minél ócskább, minél szedett-vetettebb, annál nagyobb lesz a siker. Persze, saját pénzed nincs, tehát addig mégy, amíg szerződő társakat nem találsz, olyanokat, akik vagy a gyors gazdagodás, vagy a majdani bevétel érdekében szponzorálják indulásodat. Kaphatsz tőlük a működésedhez szükséges berendezéseket, melyekkel még hirdeted is őket, elkészítesz egy honlapot, és elkezded reklámozni magad. Ezzel elkészült a recept szerinti amortizációs minimum, de ez még kevés.

Végül elérkezik a nagy pillanat – megkezded működésedet. Az addig csak gyanakvó utca népe döbbenten pattan fel a szoktalan dobszóra éjszakai álmából, hajnalban ismeretlen rap-dalnok ontja a környékre hát, nem éppen szolíd nótáit, az eladdig oly békés utcát az éj leple alatt elözönli a magyar és nem-magyar duhajkodó sokaság. Ha van eszed, már délután megkezded működésedet, ebben az esetben ugyanis a frászt tudod hozni az iskolából – ami persze jó közel van, még az sem baj, ha kétszáz méteren belül, hiszen te kultúrközpont vagy – hazafelé ballagó gyerekekre. Az utca népe, túlesvén az első sokkon, megpróbál tenni valamit. Fölöslegesen, hiszen nincs kitől várjon intézkedést. Első, automatikus mozdulattal a rendőrséget hívja, ám kiderül, ez nem a rendvédők ügye. Különben is, amíg éppen ott vannak, minden elcsitul, távoztukkal meg kezdődik elölről. Viszont a fáradt gyalogkakukk zsarut gyorsan kávéztasd meg, nyugi, legközelebb már haverod lesz. Aztán kiderül, hogy ha a zaj az önkormányzatra tartozik, akkor viszont az utcai alkoholizálás, ordítozás, nyitott ablakkok alatti dohányzás a közterületesek feladata volna, ha viszont mindez nem az üzlet szabályszerű (?) működésével kapcsolatos, akkor birtokvédelmi ügy. A panaszkodás minden esetben három-háromezer forintnyi illetékbélyeg lerovásával kezdődik, mert ugye nem elég az, hogy élhetetlenné vált a környezeted, még fizetned is kell érte. Lassan rádöbben a bamba nép, hogy T.(ut).I úrnak ismerőse a közteres, "szevasz, Feri, de rég láttalak", haverja az önkorinál dolgozik, "majd szólok neki", a hivatalok részjelenségekkel foglalkoznak, és ha elég ügyes, márpedig az, simán ellavíroz a különféle ügyosztályok össze nem érő habjain. Az sem baj, ha az intézkedésre jogosultak intézkednek – közben meg eltelik egy-két hónap, az ügyintézés nem könnyű feladat még háromezerért sem, te meg problémás esetben mutass fel egy régi, ugyan érvényét vesztett, de a 'közeg' honnan tudná ezt, papírt. Higgy T.(ut)I. úrnak – el fogják fogadni. Az utca ezenközben szerencsésen kezd átalakulni. Akik saját lakásban laktak, hirdetni kezdik a recept által romlott állapotú lakásukat. Akik addig a békés helynek örvendve béreltek itt lakást, villámgyorsan odébbállnak. A helyükbe érkezők a T.(ut)I. úr receptje szerinti társaság; így hát most olyan lakásokból is ömlik a zaj, ordibálás, melyekben eddig csöndes népek lakoztak. Gitárjaik, dobjuk mellett az újonnan érkezők magukkal hozzák kutyáikat is, így hát az utcácska kezd tele lenni kutyapiszokkal, bűzzel, a sétáltatás közben elhajigált csokipapírokkal, sörösdobozokkal. Az addig üresen álló vagy csendes tevékenységre használt pincéket elkezdik kibérelni hasonló működésű cégek (cégek?), rendre érkeznek az egyre kevésbé menedzser-külsejű érdeklődők, az utca hasonlítani kezd egy üzleteitől fosztott átjáróházhoz, hat-nyolc fel-alá sétáló, telefonáló ember intézi ügyeit, veszekszik barátnőjével, szakít és vall szerelmet; valakire – soha nem derül ki, kire – várakozva, zsömlét majszolva üldögél az utca szélén, lépcsőfeljárón, kutyája körülötte kereng, összeugrik az utcában élő, idegen társasághoz nem szokott ebekkel, a házak kapuja tárva-nyitva, hiszen nyitott ház vagytok, hadd jöjjön be akárki. Füvet nem kell venned, elég, ha mélyet szippantasz...A hajléktalanok különös kommunikációs lánca révén gyorsan terjed az 'ott meg tudod húzni magadat' híre, sőt, adódik kisebb munka is, amiért feketén (a pénz nem fekete ugye) fizetnek is, így aztán állandósul és terjed az utca amortizálódása. A recept szerint tárt kapukkal működtetett hely udvarán kutyapiszokban tébláboló gyerekek, részegen óbégató szüleik időnként magukhoz vonják őket, oké, még megvannak. Eleinte elég, ha valaki megéhezvén, pizzafutárt hív, aztán te magad is elkezdhetsz kolbászt sütni, hamburgert, pompost gyártani – hátha a még megmaradt szomszéd is futásnak ered a zaj és füst után immár felszálló sült olajszagtól elundorodván.

Utcátokba lassan csak a hasonszőrűek merészkednek be, az utca neve városszerte közismertté válik, oda már csak az teszi be a lábát, aki hozzátok érkezik; ők viszont, válság ide, munkanélküliség oda, éjjel is, nappal is a kocsiból bömbölő zenebonát árasztó taxival érkeznek és távoznak, üvöltő búcsúzkodás, majd ajtóbecsap, annyiszor, ahányan ki-beszállnak, hajrá, mehetünk!

Ha idáig eljutottál, gratulálunk, sikeresen végrehajtottad a T.(ut)I. úr féle amortizációs programot, és ha eddig nem derült volna ki a recept alapján elkészített fejedelmi étek neve: romkocsmád van!

Végül megjelennek az utcában a patkányok. Nem szókép – valódiak. Ezzel befejezted művedet, telhetetlen T.(ut)I. úr pedig odébbáll újabb amortizációs lehetőséget kutatva.

Hogy mi lesz az íly módon sikeresen amortizált utcával a romkocsma távozta után? Az már legyen a mások gondja...

Cseprő

A kerületben nincs igazi romkocsma; talán kettő olyan van, amire igaz e jelző, de mindkettőben 11 órakor szólnak/kiraknak. Érdekes, mindkettőben arra hivatkoznak, hogy "így egyeztek meg az önkormányzattal".

A romkocsmák népe – minden ellenkező állítással szemben – nem mereng a félhomályban. A merengés ugyanis magányos és csöndes tevékenység. A romkocsmák népe azonban hangos. Például beszélget. Hogy milyen filmet látott, vagy éppen mit főzött tegnap, hogyan telt a napja a munkahelyén, némelyek ott helyben, a romkocsma romos udvarán, szobrot készítenek vagy lefestenek egy szabad falfelületet (és nem graffittizik tele a várost), sőt, horribile dictu, talán még politizál is. Ami azt illeti, a romkocsmák népe szereti a művészeteket, a zenét is, még a komolyzene sem áll távol tőle.

A romkocsmák népe nem alkoholista. Egy-két korsó sör mellett üldögél akár órákon át, ha a hely adottságai úgy hozzák, megeszik egy darabka sült kolbászt vagy effélét, majd füttyent kutyájának és hazaballag. Vagy hazateker, mert a romkocsmák népe többnyire elkötelezetten zöld.

Mégsem mindenütt szeretik a romkocsmák népét, és bizony ennek is jó oka van. Antagonisztikus ellentét áll fenn a romkocsmák népe és a romkocsmák környezetében élők között. Skizoid állapot – amikor vendég vagy egy romkocsmában, jól érzed magad. Amikor a te házadban nyílik romkocsma, kétségbeesel. Mert rád erőltetnek olyan zenét, amit éppen nem szeretnél. Mert amikor te aludnál, a romkocsma akkor kezd el igazán élni. Mert ha nyitott ablaknál szeretsz élni, beárad a sült kolbász szaga, meg persze a dohányfüst...

És ugye, mint fentebb láttuk, a romkocsmák népe nem mereng szép csöndben. Miközben beszélget, zenét hallgat, sült kolbászt rágcsál, a romkocsmát övező házak népe lassan kényszerzubbonyába dől.. Mert a romkocsma, sajnos, zajos. Mondhatjuk úgy is – nagyon zajos. Az üzemeltető ugyan kiteszi az udvarias táblácskát, akár több nyelven is, hogy csöndesen távozzanak – ám azt, hogy üldögélés közben csöndben legyenek, hát azt ugye nem írhatja elő, és akkor még ott a zene...

Jó dolog a romkocsma, nem kellene persze túlzottan nacionális jelenségként értékelni, meg ugye kissé szedett-vetett, igénytelen bútorzatú helyek ezek, meg nem is túl olcsók, de mint tudjuk, 'van, aki forrón szereti'...

Most hát akkor mi legyen? Jó dolog a romkocsma, nyíljon belőle még akárhány? Vagy rossz dolog a romkocsma, zárassuk be még ma mindet?

A kérdés nem ez. A kérdés az, ma itt, ebben az országban, ebben a városban, és ebben az utcában, ahol éppen egy remek romkocsma működik, az kérdés az, hogy minek adunk elsőbbséget.

Ha a szomszédban lakó család akár csak egyszer-kétszer túl zajos, bőszülten dörömbölünk át a falon, csendre intve az éjjel hasfájósan bőgő gyereket. Ha a másik szomszéd, miután egész nap dolgozott, este kezdi fúrni a falat, tömegek ordítanak, hogy csend legyen. Ha a pincét a társasház bérbe adja, és ott valaki zajos tevékenységet végez, a szerződését igen hamar felmondják, pedig az illető 'csak' dolgozik. Ezek szerint ma ebben az országban a legerősebb védelmek egyike a magánélethez való jog. De ki, mikor és hogyan védi a magánéletet? Pontosabban: a romkocsmák esetében kinek a magánéletét védi? Innen most úgy tűnik, a roomkocsmák környékén élőkkel szemben előnyt élveznek azok, akik, miután jól elbeszélgettek, ittak egy keveset, végihallgattak jó néhány harsány zenedarabot, vidáman kurjongatva búcsúznak egymástól, sőt, van, aki, ha nem bringával jött, az éjszaka közepén a nem-éppen-olcsó taxi ajtaját csapkodja vadul, no, ők azok, akik elégedetten hazatérnek csendes, békés, védett otthonaikba, és a jót-mulattam éjszaka után - kialusszák magukat.

A romkocsmák környékén élők meg kialvatlanul, fáradtan, az állandó zajtól-bűztől elrongyolódott idegeiket nyugtatgatva – lassan munkába indulnak.

Jó dolog a romkocsma.
Jó dolog ott, és csakis ott, ahol a helyi körülmények erre lehetőséget adnak. Ahol nem sérül az ott élők magánélethez való joga azok javára, akik – mert valljuk be, erről van szó: gyorsan akarnak sokat keresni. Hiszen ugye egy romkocsma legfeljebb néhány évig működik, aztán a házat lebontják, vagy összedől magától, a kocsma meg átköltözik egy következő romosnak látszó épületbe.

Ha az üzemeltetők és vendégeik sértik mások érdekeit, akkor bizony rossz dolog a romkocsma. Így hát ebben a városban a legtöbb helyen, sajnos, rossz dolog a romkocsma.

 Pongrácz Erzsébet