Drágám az élet oly duális,
az ember szeret, és utál is.
Sehol az ajtó, de belépünk rajta,
Maga meg én, törhetetlen fajta.

 Sej, haj, liblibidom,
lángol a libilibidóm.

 Berlin, Budapest, Róma és Párizs,
legyen már némileg spirituális.
Hagyjuk a múltat, az árnyékvilágot,
szagoljunk inkább lótuszvirágot.

 Sej, haj, liblibidom,
lángol a libilibidóm.

 Legyen, ami van, egész totális,
mától ez a jelszónk édes továris.
Szeressük egymást, mint kés a vajba,
a szerelem nem megy készakarva.

 Sej, haj, liblibidom,
lángol a libilibidóm.

 Ha nincsen kés, jó lesz kanál is,
ez az egész valahogy, olyan banális.
Veled se jó, de nélküled rosszabb,
talán az Isten új lapokat oszthat.

 Sej, haj, liblibidom,
lángol a libilibidóm.

 De addig minden marad duális,
a tavasz, a tél, az ősz, és a nyár is.
Azt mondják, létezik valahol az Éden,
de senki se látja, tiltja a szemérem.

 Sej, haj, libilibidom,
lángol a libilibidóm.

Hé, tábornok úr!

Hogy van, tábornok úr!?

Ha nem tudná, mi elég szarul.

Ha nem tudná, a hurok szorul.

Hé, tábornok úr!
Hé tábornok úr!

Ne háborúzzon itt tovább!
Nem adunk önnek több katonát.
És ne várja meg, míg leszakad az ég,
mint hallja talán, még kér a nép.

Hé, tábornok úr!
Hé, tábornok úr!

Ön a szívét már rég a zsebében hordja,
így lett a szívás, a nemzet sportja.
Én itthon vagyok ebben a hazában,
hát kopjon le rólam, mert nyomaszt az állam.

 Hé, tábornok úr!
Hé, tábornok úr!

Nem kell a háború, nem kell nyomor,
s nem leszek a saját hazámban fogoly.
És nem kell beton, virág helyett,
s nem kellenek a betonfejek.

Hé, tábornok úr!
Hé tábornok úr!

Köszönjük önnek, együtt a sereg,
de végleg lejárt a vezérszerep!
Mi megmondjuk önnek, kéretlenül,
most az lesz a legjobb, ha visszavonul.

Ha békében visszavonul…
Tá-tá-tá-tábornok úr!
Há-há-há-hábornok úr!
Ha békében visszavonul…