Úgy döntöttem, hogy utcazenész leszek. Ez elég kézenfekvő döntés, ha az embernek vannak dalai, viszont nincs pénze. Lehetünk így néhányan a kerületben, azokról nem is szólva, akiknek se daluk se pénzük nincsen, de ez egy másik történet.
Az enyém úgy folytatódik, hogy bementem az önkormányzathoz, engedélyt kérni, közterületfoglalási vonatkozásban. Kitöltöttem egy formanyomtatványt, és mellékeltem egy részletes helyszínrajzot is, mert mondták ez kell, pontosan feltüntetve az utcákat, építményeket, és méterre megjelölve a tőlük való távolságomat - ha majd zenélek. Ez április 3-án történt, két felvonásban, mert a méterek tekintetében szükség volt egy bejáráshoz. Mondták, majd hívnak telefonon, max. három hét.
Nem hívtak, így hát április 29-én bementem az önkormányzathoz, kicsit várni kellett, mert valaki épp egy formanyomtatványt töltött ki, de aztán én következtem. Elutasították a kérelmét - mondta a hölgy a számítógépből feltekintve. - Nincs indoklás.
Lelkem homályából felderengett egy tétova kérdés.
- Más megkapta?
- Most ketten adtak be, de mindkettő el lett utasítva.
- Tetszik emlékezni olyanra, hogy valaki megkapta?
- Nem tudok ilyenről. Egy bábos kapott engedélyt nemrégiben.
- Ez akkor egy elvi állásfoglalás, hogy a kerületben az utcazenélés nuku?
- Nincs állásfoglalás. Ez a gyakorlat.  Esetleg megpróbálhatja a fővárosnál, vannak odatartozó közterületek is.
- Köszönöm a kedvességét.
- Nincs mit.
A portán elveszem a legfrissebb Józsefvárost, összetekerem, és csapkodom a tenyeremet végig a Baross utcában, hogy ritmust adjak feltörekvő érzéseimnek és gondolataimnak.

1. Miért járatják a  hülyét az emberrel (formanyomtatvány, helyszínrajz, három hét), amikor előre tudják a végeredményt?
2. Miért gondolja úgy a - lassan minőségjelző értékű - Soós György által vezetett városgazdálkodási és pénzügyi bizottság, hogy az utcazenélés káros hatással lenne a kerületi összképre?
3. Miért nem lát a nevezett bizottság fantáziát abban, hogy a kerület bizonyos helyein - esetleg negyedében -, meghatározott időben, minőségi utcazenét lehessen hallani, amivel nem csak a zenészek, de a környék vendéglátósai és kereskedői is jól járhatnának, mert ez egyfajta turista csalogató is lehetne.
4. Miért nem támogatja a bizottság, hogy a kerület cigány zenészei azzal jussanak némi megélhetéshez, amihez értenek és értéket teremtenek?
5. Ami Nyugat Európában tökéletesen működik mindenki megelégedésére, az itthon miért fullad közönybe, elutasításba, meg nem értésbe?

Jött a troli, még ülőhely is volt. Belelapoztam a Józsefvárosba.
A hatodik oldalon figyelemre méltó cikkre bukkantam. “Rend a lelke a közterületnek” címmel részletes beszámolót olvashattam arról, hogy május egytől “nem érdemes engedély nélkül használni a józsefvárosi közterületeket…“, mert a jogosulatlan használók nyolcszoros, de akár huszonötszörös díj fizetésére kötelezhetők. Az utcazenészek is meg vannak említve, ők, és a portrérajzolók mentesülnek a használati díj fizetésétől. Hogy ez a mentesség álságos - tekintve, hogy engedélyt nem adnak -, csak azt sejteti, hogy ez a rend rendetlen. Rendetlen a  betűje és főként a szelleme.
Leszálltam a troliról és hazáig csapkodtam a gumibotszerű újságtekervénnyel a tenyeremet, miközben új gondolatok és érzések bugyogtak elő.

Eszembe jutott az a rend, amely nem tette lehetővé, múlt év nyarán, hogy mint újságíró személyesen kérdezhessem az illetékes(eke)t poloska-ügyben, kérdéseimet írásban kellett benyújtanom, a válaszra heteket vártam és a válasz semmitmondó volt. Pontosabban félrevezető és hazug. Hónapok múltak el, míg érdemi lépés történt, s a helyzetet a legkritikusabb helyeken orvosolták, Hogy hány ember hány poloskacsípésektől álmatlan éjszakájába került ez a felületesség, és érzéketlenség  nem tudjuk, miként azt sem, lett-e személyre szabott következménye annak, hogy valaki(k) megtévesztő módon visszaélt a hatalmával, mert elhallgat(at)ta az igazságot.

Emlékszem a kezdeti lelkesedésre, a tavalyi, április 20-i, lakhatási fórum után. Hivatali emberek ígéreteire, kerületi megnyomorítottak bizakodására, a már említett Soós György “Bérlői amnesztia” című interjújára a Józsefváros újságban, a tanulmányi kirándulásra Nagykanizsán, ahol a szociális építőtábor gyakorlatban működött: emberek lakáskorszerűsítéssel dolgozhatták le tartozásaikat. És emlékszem, ahogy az ígéretek, mint a kacsázó kő fel-felbukkantak az idő múlásával, majd elsüllyedtek a sötét mélybe.

És nem is kell emlékezni, hisz alig egy hete történt, hogy a kerületi rendőrfőkapitány egy nappal a meghirdetett lakossági fórum előtt lemondta részvételét, anélkül, hogy helyettesítéséről gondoskodott volna. A közbiztonságról lett volna szó. Például a közterület r e n d j é ről, arról, amit most épp bírságokkal kívánnak óvni, és ahová az utcai zenélés nem fér be.

És érdemes emlékezni az MNP I.- II. lakossági bevonással kapcsolatos kudarcsorozataira, hisz küszöbön a III. hatalmas lehetőséget kínálva arra, hogy együttműködés alakulhasson ki a hivatal és a lakosság között, hogy ne (f)osztogatás, hanem t á r s u l á s legyen, az érintettek valóban magukénak érezhessék a változást, hogy ne alattvalóként, hanem kerületi polgárként éljenek, akiknek b e l e s z ó l á s u k van saját életükbe.

Az a rend, amely bírságra, megfélemlítésre, titkolódzásra, ellenőrizhetetlenségre (lásd a minap, sürgősséggel elfogadott, közérdekű adatok hozzáférhetőségét korlátozó jogszabályt) épít, az a rend, amelynek híveit a zsebükön és nem a szívükön keresztül nyerik meg, és ahol a megmaradás első számú törvénye a bólogatás, homokra épül, és bármikor összeomolhat. Mint történt március 15-én.

Ezt a rendet én nem fogadom el. Elutasítom az elutasítást. A magam világában és illetékességi területén. Jelesül visszaküldöm felülvizsgálatra a bizottságnak. Itt és most. Ünnepélyesen és tisztelettel. És addig is és aztán is: játszani fogok. Közterületemen. Állampolgári, véleménynyilvánítási, emberi jogon. És mint kerületi lakos.

Úgy döntöttem, utcazenész leszek.