Megdicsérhetnél olykor,
mert itt a tárgyak és a zaj dzsungelében
végtelen egyedül vagyok.
Elég egy szó, egy pillantás, egy mozdulat,
és láthatatlan hadak
indulnak feléd, hogy látva lássál,
hogy látva lássanak.
Megdicsérhetnél olykor,
csak úgy, mert vagyok, mert látsz, érzel,
mert perelhetsz velem.
És mert bármely pillanat ajándék lehet,
ha megengeded,
- miként a folyó folyik -, hogy a dolgok,
maguktól szeressenek.
Megdicsérhetnél olykor,
mint egy kölyökkutyát, ha jól végzi dolgát,
vagy egy gyereket,
mert lát még, és hisz abban, amit érez.
A létezés szeretetre éhes.
Csak öntudatlan. Ezért pusztít a vágy,
s hogy az ember ölni képes.
Megdicsérhetnél olykor,
hogy kibírjuk így együtt, míg haza érünk.
Ígérni nem tudok.
De tudom, hogy a csönd végtelen ölében,
játék a szerelem,
s ha könnyeiden át, rám nevetnél,
azt dicséretnek veszem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek