Drágám az élet oly duális,
az ember szeret, és utál is.
Sehol az ajtó, de belépünk rajta,
Maga meg én, törhetetlen fajta.
Sej, haj, liblibidom,
lángol a libilibidóm.
Berlin, Budapest, Róma és Párizs,
legyen már némileg spirituális.
Hagyjuk a múltat, az árnyékvilágot,
szagoljunk inkább lótuszvirágot.
Sej, haj, liblibidom,
lángol a libilibidóm.
Legyen, ami van, egész totális,
mától ez a jelszónk édes továris.
Szeressük egymást, mint kés a vajba,
a szerelem nem megy készakarva.
Sej, haj, liblibidom,
lángol a libilibidóm.
Ha nincsen kés, jó lesz kanál is,
ez az egész valahogy, olyan banális.
Veled se jó, de nélküled rosszabb,
talán az Isten új lapokat oszthat.
Sej, haj, liblibidom,
lángol a libilibidóm.
De addig minden marad duális,
a tavasz, a tél, az ősz, és a nyár is.
Azt mondják, létezik valahol az Éden,
de senki se látja, tiltja a szemérem.
Sej, haj, libilibidom,
lángol a libilibidóm.
Ha csak rész vagy, nem egész,
elemészt, ha belemész.
Fele kámfor, fele méz,
ujja köré tekerész,
a szívedből csemegéz,
szeletel és heherész.
hiába vagy csupa ész,
vértes-vérmes, nagy vitéz.
Ha csak rész vagy, nem egész,
nem segít a hebegés,
a felemás farolás,
végez veled ez a prés,
vége-nincsen remegés,
szeme, ajka, öle rés.
Elemészt az ölelés,
ha csak rész vagy, nem egész.
Ps.
De semmi vész,
ha kitör a frász,
a Főítész, majd helyre ráz.
Mert nem vitás,
hogy semmi más
a szenvedés, mint égi láz.
Az érkezés, az indulás,
az ébredés egy tollvonás.
Isten mindig tenni kész.
Azt adja, hogy befogad,
lovas alá a lovat,
szavaidnak szárnyakat.
Azt adja, mi lényege,
égből esett szőnyege,
sebeidet, út porát,
könnyeivel mossa le.
Azt adja, mit adni tud,
vágyaidnak nyit kaput,
égbe futó alagút.
Azt kéri, hogy fénye légy,
templom ajtajának lásd ölét.
Isten előtt kérhetsz bármit,
meghasadt az égi kárpit:
Égen-földön társad legyen,
imádságod, a szerelem.
Egy lassú táncba hív a kedves,
a hangja suttogó, rekedtes,
a szeme tűz, az ajka lángol,
s egy szót sem tud a Miatyánkról
Nyakam köré fonódik karja,
a könnyeit mosoly takarja,
haja száll, mint égi fátyol,
s egy szót sem tud, a Miatyánkból.
E lassú tánc magába szív,
a kormos égből fény vakít,
és füstté válik mind a mámor,
e lassú tánc a Miatyánkról.
Egy lassú tánc, ha véget ér,
dallama sírig elkísér,
és sír tovább, a másvilágról,
lemossa könnyeid a zápor.
Megdicsérhetnél olykor,
mert itt a tárgyak és a zaj dzsungelében
végtelen egyedül vagyok.
Elég egy szó, egy pillantás, egy mozdulat,
és láthatatlan hadak
indulnak feléd, hogy látva lássál,
hogy látva lássanak.
Megdicsérhetnél olykor,
csak úgy, mert vagyok, mert látsz, érzel,
mert perelhetsz velem.
És mert bármely pillanat ajándék lehet,
ha megengeded,
- miként a folyó folyik -, hogy a dolgok,
maguktól szeressenek.
Megdicsérhetnél olykor,
mint egy kölyökkutyát, ha jól végzi dolgát,
vagy egy gyereket,
mert lát még, és hisz abban, amit érez.
A létezés szeretetre éhes.
Csak öntudatlan. Ezért pusztít a vágy,
s hogy az ember ölni képes.
Megdicsérhetnél olykor,
hogy kibírjuk így együtt, míg haza érünk.
Ígérni nem tudok.
De tudom, hogy a csönd végtelen ölében,
játék a szerelem,
s ha könnyeiden át, rám nevetnél,
azt dicséretnek veszem.
Nem vagyok én balett-táncos,
csizmám szára hétszer ráncos.
Jártam vele fellegekbe‘,
kedvem lett az ördög kedve,
álltam sorban jeges szélben,
kóboroltam a sötétben,
csapott rám a zsandár kardja,
csizmám mentett meg a bajba‘.
Elkopott már mindkét térdem,
ősi jussunk visszakérem!
Nem kell szólam, szöveg, duma,
rohadáshoz levendula,
vakolat a romhalmazra,
dísznövényhez utcaszolga,
tili-toli paragrafus,
utolsó pár előre fuss!
Szólamokból ne húzz várat!
Rongyos ruhád gangon szárad.
Szabadságért lüktet vérem,
ősi jussunk visszakérem!
Visszakérem, visszakapom,
Istennek magam megadom.
Tegye dolgát szerelemmel,
szabaduljon szegény ember.
Szívünk, hogy ha összeérne,
nem vehetnék lelkünk bérbe.
Félelemből, hazugságból,
ne épüljön börtön mától!
Őseink most visszatérnek,
értük szóljon ez az ének.
Utolsó kommentek