I.

A lány sikolyát most is hallom. Pedig már egy napja, hogy tanúja voltam a jelenetnek, a Víg utcában, a Rendőrkapitányság bejárata előtt. Demonstrációt mentem bejelenteni késő délután - nem oda kellett volna, de így utólag tán mégis -, mikor szó szerint beleütköztem a jelenetbe.
- Nem látod mi van ide kiírva? - mutatott a kék egyenruhás rendőr az üvegajtóra ragasztott, dohányzást tiltó felirata.
- Látom - válaszolta a tizenhét év körüli lány, és mélyet szívott a cigarettájából.
- Akkor mér nem húzol innen?
A lány tett egy táncos oldallépést, és dühödten nézett a rendőr szemébe.
- Öt méter! Nem tudsz olvasni? - Emelte meg a hangját az egyenruhás és fenyegetően a lány felé lépett.
- Én meg arra kérem, hogy legyen szíves ne kiabáljon velem! - a lány hangja, és teste remegett a felindultságtól.
- Takarodj innen te cafat!
- Faszkalap!
- Na gyere csak be! - a rendőr másodszori kísérletre elkapta a lány karját.
- Segítség! - sikoltott a lány. Táskája, kabátja kiesett a kezéből. - Ehhez nincs joga!
A rendőr erősebbnek bizonyult. Berángatta a reménytelenül védekező lányt az üvegajtón. Én bénán, gépiesen felemeltem a  földről a táskát és a kabátot, és  mentem utánuk.
Bent már nyílt is egy rácsos ajtó, két másik rendőr vette át a sikoltozó, táskáját követelő lányt, karját hátracsavarták, aztán elnyelte őket egy ajtó.
A rács túloldalán egy tizenéves fiú állt. Kezét az  arcához emelte, mint aki nem akarja látni, mi történik.
- Ez nem lehet igaz - mondta mintegy magának.
- Miért nem nyugtatja meg? - kérdezte a fiút, a  szintén a rács túloldalán álló rendőrnő.
- De hát hogyan? Elvitték…
A rendőrnő akkor rám nézett.
- Adja be a csomagokat. Ön kicsoda?
- Újságíró vagyok. És szeretnék erről az ügyről tájékozódni. Amit láttam az rettenetes volt.
- Mert nem látta az elejét.
- Ez lehetséges. Mit nem láttam?
- Köpködött az üvegajtóra, a kabátjával csapkodta a rendőrségi autót, a bejárat előtt.
Közben beadom a lány csomagjait és rémképeket látok, mi történhet most az ajtón túl.
- Írni akar erről? - lép hozzám az a rendőr, aki berángatta a lányt.
- Tájékozódni szeretnék.
- Ez mindennapos ügy. Nyolcadik kerület, négy éve itt dolgozom. De szeretem, különben nem csinálnám. Egyébként a fiút hozták kihallgatásra. A lány csak elkísérte. Részeg volt.
A fiú bent arrébb áll, két rendőr is strázsál mellette. Látom, hogy a beszélgetés most nem fog menni. Egy papírra felírom a telefonszámomat, hogy odaadnám, hívjon majd fel. A rácshoz lépek, intek neki.
- Idejönnél egy pillanatra?
- Nem megy sehova! - szól rá illetve rám, az egyik vigyázója.
Nem is jön. Amennyire látom dermedt, enyhén sokkos állapotban lehet.
Közben a dolgom intéződik, készségesek, udvariasak, még húzom az időt egy kávéval az automatából. Nincs gyakorlatom a rendőrségi újságírás jogi labirintusában.
- Akkor kint megvárom a gyereket - mondom búcsúzóul az ügyeletesnek.
Húsz percig sétálok fel-alá a Víg utcában, aztán feladom. Arra gondolok, addig nem engedik ki, amíg ott látnak. Egész az Őr utcáig jutok, amikor visszafordulok.
- Nem vagyok rendőrségellenes, vaklármát sem akarok csapni, de ha nem engednek beszélni a fiúval, akkor azt írom meg, amit láttam és hallottam.
Az ügyeletes szelíden, megértően elmosolyodik.
- Már elengedték a fiút.
És valóban, már nincs ott. A rács túloldalán.
- És a lány?
- Még kihallgatják, szerintem megússza valami szabálysértési bírsággal.
 Szánalmasnak érzem a gondolatot, hogy megkérjem az ügyeletest, adná oda a telefonszámomat a lánynak, ha majd kiengedik.


II..

Práter utca. A Market bejáratánál egy fél pár tornacipő. Zárás közeli üresség, de valami lüktet a csendben, vagy inkább feszül. Már a kasszánál állok, amikor egy húsz év körüli, fekete ruhás lány viharzik be az ajtón és felénk kiabálja.
- Felmászott és le akar ugrani a tizedikről!
- Mi történt? - kérdem a pénztárosnőtől.
- Balhézott egy gyerek.
- Mit balhézott?
- Kiabált, fetrengett, be volt állva szerintem.
Többet nem tudok meg. De ahogy kilépek és elhaladok a tornacipő mellett, már látom is a mentőt, meg néhány érdeklődőt.
- Leugrott? - kérdem a fekete ruhás lányt.
- Még nem. Ott lóg fejjel lefelé - mutat a toronyház felé.
Nem látok semmit. A mentő körül pár ember.
- Leugrott - mondja nekem egyikük, mint frissen érkezőnek.
- Mikor? - kérdem.
- Két perce. Ott teszik zsákba.
Nem látok semmit, de mintha néhány alak közeledne a túloldalról. Aztán kibontakozik a csoport a sötétből. Középen fehér trikós, kamasz, két oldalról két rendőr, ahogy fogják a hóna alatt, kicsit hátrafeszített kézzel, nem lehet eldönteni, hozzák, vagy viszik.
- Köszönöm, köszönöm, - hallom most már a fiú hangját - folynak a könnyei -, mindenkitől bocsánatot kérek.
A rendőrök betuszkolják a mentőbe, még mordulnak utána valamit, a kölyök lezöttyen valami székre, és amint a mentős behúzza az ajtót, még hallom, ahogy ismételgeti zokogva: - bocsánat, köszönöm, mindenkinek…
- Tényleg le akart ugrani? - kérdem a mellettem álló rendőrt.
- Tényleg. Egy kézzel és egy lábbal tartotta magát..
- És sikerült lebeszélni?
- Nem beszéltem én semmit. Megfogtam a lábánál és behúztam.
- Akkor maga most életet mentett?
- Mondhatjuk.
- Gratulálok.
- Köszönöm.
Egymásra mosolygunk a villogó lámpafényben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.