Én édes népem, odébb az Éden,
táncol a téboly, a fák tövében,
hullákat himbál a lenge szél,
csurran, csöppen az ágról a vér.

 Mélyre temette, mélyre taposta
fájdalmad az idő, és tizenhat tonna,
nyomja, szorítja, süvölt a múlt,
a mélyből zokogva, tűrni tanult.

 Szemet szemért, a neved nem ér,
ki árult kit el, mikor és miért?
Zihál a múlt, bosszúért liheg
s halálig őrzi titkát szíved.

 És elő-előbugyog a métely a méreg,
hízott és hízik rajt’ megannyi féreg,
Most új pimaszok és új uraságok
osztják az észt és szedik a sápot,

 Rend kell, erkölcs, sebaj, ha avitt,
de ne hidd, hogy elviszi a folyó kakit.
Fejet a homokba, s fel a Dologra!
Ki lesz most kinek újból a foglya?

 Rend lesz, dölyfös és lábszagú,
sírva vigad a honfibú,
vastag a maszk, pattog a festék,
repedt fazék a nemzeti egység.

 Gagyog a gagyi s tán leesik valami,
sírjában forog a Ludas Mutyi.
Talpra magyar? Így volt ez mindég,
saját hazádban lehettél vendég.

 Én kicsi népem, a segged kilóg,
magadra szedhetnél néhány kilót,
frissensült hajléktalan jó lesz talán,
vagy libsi, meleg, zsidó, cigány?

 Bűnös kell, tettes, jól kenhető,
izeg és buzog a tetterő:
Állj be a sorba és tartsd a pofád,
vagy keress magadnak másik hazát!

 S már lendül a láb, mi sárba tipor,
az arcokon, roppant, bamba vigyor.
Egyszer volt, többször volt. Én édes népem.
kutyák vonítnak az éji sötétben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.