Drágám az élet oly duális,
az ember szeret, és utál is.
Sehol az ajtó, de belépünk rajta,
Maga meg én, törhetetlen fajta.

 Sej, haj, liblibidom,
lángol a libilibidóm.

 Berlin, Budapest, Róma és Párizs,
legyen már némileg spirituális.
Hagyjuk a múltat, az árnyékvilágot,
szagoljunk inkább lótuszvirágot.

 Sej, haj, liblibidom,
lángol a libilibidóm.

 Legyen, ami van, egész totális,
mától ez a jelszónk édes továris.
Szeressük egymást, mint kés a vajba,
a szerelem nem megy készakarva.

 Sej, haj, liblibidom,
lángol a libilibidóm.

 Ha nincsen kés, jó lesz kanál is,
ez az egész valahogy, olyan banális.
Veled se jó, de nélküled rosszabb,
talán az Isten új lapokat oszthat.

 Sej, haj, liblibidom,
lángol a libilibidóm.

 De addig minden marad duális,
a tavasz, a tél, az ősz, és a nyár is.
Azt mondják, létezik valahol az Éden,
de senki se látja, tiltja a szemérem.

 Sej, haj, libilibidom,
lángol a libilibidóm.

Ha csak rész vagy, nem egész,
elemészt, ha belemész.
Fele kámfor, fele méz,
ujja köré tekerész,
a szívedből csemegéz,
szeletel és heherész.
hiába vagy csupa ész,
vértes-vérmes, nagy vitéz.

Ha csak rész vagy, nem egész,
nem segít a hebegés,
a felemás farolás,
végez veled ez a prés,
vége-nincsen remegés,
szeme, ajka, öle rés.
Elemészt az ölelés,
ha csak rész vagy, nem egész.

Ps.

De semmi vész,
ha kitör a frász,
a Főítész, majd helyre ráz.
Mert nem vitás,
hogy semmi más
a szenvedés, mint égi láz.
Az érkezés, az indulás,
az ébredés egy tollvonás.

Isten mindig tenni kész.