Valaki megüthetett valakit. De lehet, hogy fordítva. Mire kimentem a folyosóra, már a fél ház kint volt, ki csoportban, ki egyedül, vagy épp karon ülő gyermekével, és  figyelt egy meghatározott irányba. És mint a kilőtt puskagolyók, hol innen, hol onnan csattant fel egy kiáltás, egy mondat, egy káromkodás, vagy épp jajszó. Volt már ehhez hasonló nem is egyszer ebben a házban, ahol 108 lakás van és több száz lakó, amelynek többsége ismeri egymást. Rokon, barát, üzletfél, csendestárs, vagy épp hangos. De ez a mostani valahogy más volt, fenyegetőbb, ingerültebb, zajosabb. Mikor kiléptem az ajtón, egy öt-hatéves gyerek száguldott el mellettem. Mi történt? – kiáltottam utána. –Jönnek a rendőrök! – vetette oda és futott, hogy jobban lásson, az udvari fák miatt a változó helyszínek olykor takarásban voltak. A lakók többsége is vándorolt a folyosón, ez alatt a fél óra alatt, a kapubejáratot máshonnan lehetett látni, mint az első emeleti folyosó végét, ahol a góc lehetett. Mert ott álltak a legtöbben, és a rendőrök is oda tartottak.

Először három érkezett, de szinte elvesztek az emberek közt, ahol a legtöbben voltak, és ahol egy ottani valaki, félelmetes erővel kiabálta, hogy hagyjanak nekem békét, hagyjanak nekem békét, folyamatosan, ki tudja hányszor egymás után. És aztán újabb rendőrök érkeztek, vagy hatan-nyolcan, kék ruhában, kutyával. Ettől az eddig nem ugató összes házbéli kutya is rákezdett, s addigra mindenki, aki a házban lakott már kint volt a gangon. És mindenki találgatott és sokan kiabáltak is át egymásnak a folyosó két oldalára, valaki süvöltve ordította, hogy hívjanak rendőrt, ő nyilván most kapcsolódott be, egy anyuka a gyerekének sikoltott, hogy azonnal jöjjön fel az udvarról, távolról sziréna hallatszott, érkezett az újabb erősítés.  

Csak azt nem lehetett tudni, hogy mi történt. Állítólag valaki megütött valakit, vagy fordítva és valaki kihívta a rendőröket. Olyan is elhangzott, hogy egy rendőrt ütöttek meg. Amiért biztos, hogy büntetés jár – ebben többen is egyet értettek. Mindez úgy öt, fél hat körül történt, a hidegfront épp ekkor vette át a hatalmat, percről percre sötétedett, erősödött a szél. Nagyjából akkor kezdett cseperegni az eső, amikor az első emeleti helyszínen – ezt felülről pontosan lehetett látni -, a rendőrök számszerű fölénybe kerültek. A zsongás, kiabálás, a bábeli zavar egyre erősödött, miközben egy fehér inges férfit megmotoztak, keze a falon, széttett lábak, ahogy a filmekben látni.

És ekkor következett be valami, amit a zenében crescendónak mondanak, művészeti alkotásokban és természeti katasztrófáknál a tetőpontnak, a szexben pedig orgazmusnak.  Előkerült a bilincs, és a megmotozott férfi hátracsavart kezére került. Ebben a kb. egy percben a lakókból valami szavakban leírhatatlan hangorkán tört ki, amiben ott volt a jajkiáltás, a szörnyülködés, a fájdalom, a félelem, a kétségbeesés. Minden, ami egy megnyomorított világban addig a felszín alatt bugyogott. Nem az volt a kérdés, hogy ez igazságos vagy sem. Hogy szükséges, vagy nem. Itt annak szólt a tömegsikoly, hogy van egy másik, sokkal erősebb és félelmetesebb hatalom, amely most itt, ebben a zárt ketrecszerű világban is megjelent és teszi a dolgát. Ez az eget ostromló jajveszékelés annak szólt, hogy ha ez a hatalom kint is jól végezné a dolgát, akkor tán itt bent sem kerülne sor hetente feszültségrobbanásokra, egymás ellen feszülésekre a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság sunyi, láthatatlan és szenvtelen labirintusában.

Annak az embernek a megbilincselése, több százak szeme láttára egyértelmű üzenet volt mindenki számára, még ha talán nem is tudatosult: a végjáték következik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.