(Az írásban szereplő madár nem azonos a képen láthatóval)
Kibírtam volna ásványvíz nélkül, de túl azon, hogy a szomszédban fúrtak, egy másik emeleten pedig valaki úgy vélte, hogy mindenkinek ismernie kell az ő zenei ízlését, valami azt súgta, hogy menjek le az utcára. És ha lemegyek, akkor veszek ásványvizet is. Ez így együtt elégséges volt ahhoz, hogy elinduljak a szutykos lépcsőházban, elhaladjak a puffadt kukák mellett és kilépjek a locspocsos, itt-ott csúszósan hófoltos Diószeghy utcára.
Már sötétedett, de nem annyira, mint egy hónapja ilyenkor, és kétségtelen volt a levegőben valami, ami már nem a tél, de még nem is a tavasz. Talán ezért kellett lejönnöm – gondoltam, s figyeltem a szembejövő arcokat, el-elkaptam a kapualjakban zajló megbeszélések szófoszlányait, láttam a nyitva tartó zöldséges tarka kínálatát, s így utólag belegondolva, rezgett bennem valami várakozás, aminek sem tárgya, sem alanya nem volt.
S már kőhajításnyira értem a bolttól, amely százak, ezrek napi zarándokhelye, s épp léptem volna le a járdáról, amikor felzengett a madárdal. Körülnéztem, mások is hallják-e, vagy képzelődöm, de mások nem hallották, azaz, lehet, hogy hallották, de nem hallották meg. Újból hallottam az égi zenét. Az órámra néztem, szoktam, ha valami fontos dolog történik velem. Öt perc múlva lett volna háromnegyed hat.
Megálltam és vártam. És az ének ismét felcsendült, a jól ismert trilla, amit tavasszal szokott hallani az ember.
Nem vagyok természetbúvár, de a pár nappal ezelőtti mínusz 15 fokhoz képest ez a köszöntő több mint meghökkentő, mondhatni brutálisan váratlan volt. Talán cinke – gondoltam, s felidéztem Hamvas Béla szavait (nálánál szebben senkitől sem olvastam írni a madarak énekéről http://hamvasbela.org/szavak/madarak.html), és próbáltam meglátni a sötétlő alkonyatban az ária szerzőjét. De csak horgas ujjú fákat láttam, és a háttérben lakótelepi lakások megszokott fényeit, egy autó villogott rám előzékenyen, hogy tán fáradjak át a túloldalra… hát elindultam. De még vásárlás közben is hallani véltem a tavasz üzenetét, ami áttörte e konok, sokhónapos, zsarnoki hallgatást. A felszínen még sehol semmi, de a mélyben készülődik a változás. S aztán egyik pillanatról a másikra megtörténik. Ez a forradalom. Nem hiszek a véletlenekben. Visszafelé – hogy minél pontosabb képet tudjak adni a történtekről -, megnéztem a legközelebbi kapu házszámát. Práter utca 56. Épp hatot harangoztak.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
:)
Utolsó kommentek