Bontom az agyad, bontom a szíved,
bontom a falat, hogy ne legyél sziget.
Bontom, hogy ne félj, s ne éljél vakon,
hogy a csillagos ég legyen a plafon.

 Bontom az anyut, bontom az aput,
amikor születtél, becsukták a kaput.
Bontom a szemed és bontom a szavakat,
hogy halljad és lásd, azt, aki halogat.

 Bontom a tabut, bontom a kamut,
és bontom a mindent betakaró hamut.
Bontom a maszkot, bontom a szereped,
s bontom a lejárt, sercegő lemezed.

 Bontom a karriert, bontom a létrát,
bontok mindent, mi fölülről néz rád.
Bontom a bizniszt, bontom a perselyt,
s bontom, ha magaddal futottál versenyt.

 És bontom a csőszt, ki titokban tapogat,
s bontom a lúzert, ki magának adogat.
És bontom a hőst, aki mutatja a példát,
S bontom a harcost, akármit is élt át.

 Bontom a tendert, a vonalat és bármit,
hogy rengjen a föld és repedjen a kárpit.
Bontok, hogy ne sírjon tovább az eszed,
az nevet a végén, aki szeret.
Az marad a végén, aki szeret.
A bontás, lehet, maga a szeretet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.