Imre jó ideje eltűnt. A kis kuckó lyuk, amiben lakott, üresen áll - bár néha látok fényt kiszűrődni, nem ő van bent -, az itt hagyott cuccait elhordták, növényei téli álomba szenderültek, kertje lassan az enyészeté lesz.
Nem tudott róla senki semmit a környéken, és ahogy lenni szokott, lassan el is feledkeztek róla. Jött, tett valamit, majd elment, halvány emléket hagyva a kicsempézett szökőkúttal, meg a fa mellé telepített kis kertecskéivel.
Azt hittem sokáig, kórházban van; aztán mondott olyat is, hogy egy tanyára invitálták télire, lehet elment oda...Bíztam benne, hogy tavasszal, vagy ahogy kicsit is jobb az idő, visszakerül, hiszen kialakította a saját területét, gondozta, szépítette.
Aztán találkoztam vele a Blahán. Éppen csak összefutottunk, buszra vártam, amikor egyszer csak odajött. Pár szót váltottunk, utcán, pályaudvarokon telel, meg néha bemegy a melegedőbe is. Kérdeztem, visszamegy-e esetleg, de nem tűnt túl lelkesnek; lehangolta, hogy szétszedték a munkáját. Nem látja értelmét.
Kérdeztem, van-e szüksége bármire? Nemlegesen ingatta fejét - megvan mindenem, mondta. Kijöttem enni egy kis bablevest. Esténként meg van hoznak zsíroskenyeret és teát, egy vállalkozó csinálja, hat körül, az a vacsorám. Na, találkozunk majd! -köszönt el, mert megjött a buszom.
Fotógép nem volt nálam, viszont pont átküldték a HVG fotóriportját, az első képen látható.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek