Friss kenderszagot terel a csípős, tavaszi szél a Diószegi utcában. Kapualjakból, résnyire nyílt ablakokból lengedezik a tiltott illat, a nagy fűvészről elnevezett 8keres ösvényen. Már sötét van, a kéj is kínálja magát, meg a zene, ami nem áramlik, de dübörög néhány roncsautóból, ahogy elzörög a két oldalt mocsokkal szegélyezett úttesten. Mintha folyamatos, de félbe maradt lomtalanítás lenne itt, a kerület szociális-egészségügyi-kriminalisztikai mélypontján, mert ki ugyan kiteszik az emberek kínjukat, bajukat, de nincs aki elvigye. Hát marad minden, egy-egy szélroham, alaposabb zivatar, vagy tiltó-büntetőrendelkezés-sorozat hozhat ugyan rövid időre enyhülést, ami nagyjából annyit ér, mint a keresztre feszítettnek, ha vizes spongyát nyomnak az ajkához.

A  Kálvária téren évek óta működő Kék Pont alapítványnak kiterjedt látogatói köre van. Ide azok járnak, akik intravénás injekcióval lövik be a szert, s itt lehet tiszta tűt kapni hozzá, csökkentve annak esélyét, hogy a használttól hiv, vagy hepatitis C fertőzést kapjon el. Talán kevesen tudják, hogy míg országosan az injekciózók 25 százaléka fertőzött hepatitistől, addig az idejárók 80 százaléka. Ez a betegség sokáig nem mutat tünetet. Akár öt-tíz évig sem. Utána robban. Egy ilyen beteg ellátása évi hatmillió forint. Egy tű pedig max. 35 forint. Ezt csak azért tartom fontosnak leírni, mert drogpolitikában most új szelek fújnak (itt a tavasz) és már szűnt meg a fővárosban olyan program, amelyik a tűcserét biztosította a rászorulóknak. Az a pár száz vagy ezer ember ellátatlan maradt. (s ugye senki nem gondolja, hogy ettől az érintett abbahagyja a belövést) S ez a sors vár itt a Kálvárián is az 1214 regisztrált – egyébként névtelenséget élvező - látogatóra (tavalyi adat), mert ha nem teremtődik pénz, két-három hónap múlva kifogynak a készletekből.

Már annál is inkább, mert a drága és tiltott szerek helyébe az olcsó és (átmenetileg) nem tiltott szerek (dizájner drog) lépnek, amelyek hatásfoka szerényebb, így gyakrabban kell lőni. A Hivatalosság úgy látszik saját árnyékával fut versenyt (ebből, mint tudjuk, nem lehet győztesen kijönni), mert a zéró toleranciát, a börtönösdit, és a tiltólistákat forszírozó új stratégia  a másik oldalon a drogmenetes társadalom vágyképét (a Kék Pont utópisztikusnak nevezte)  festi, amihez a társadalom és a család ölelő karját kínálja. Egy felmérés szerint mostanság hét (7) percet tölt egy szülő egy nap gyermekével. Már abban az értelemben, hogy odafigyel rá. (Nyilván ebben benne van a mi történt az iskolában-féle ösztönterápiás kérdés is.) A társadalom ölelő karját talán hagyjuk is. Az életminőség látványos zuhanása az emberekből legritkább esetben hozza elő ezt a mozdulatot. Sokkal inkább az agressziót, a bűnbakképzést, a védem a váram (maradékát) reflexét.

S meg lehet e érteni a kétségbeesett szülőt, aki azt látja, hogy gyermekének egy ideje furcsa a beszéde, meg a tekintete, és értékesíteni kezdi a családi ezüstkanalakat? Meg lehet-e érteni, hogy a drog-dílerelosztó helyek (lakások) szomszédságában lakók rettegnek kilépni az otthonukból, mert ha neadj’isten szólnak a zaj, a bűz a forgalom miatt életveszélyes fenyegetés a válasz? Meg lehet érteni az utcai járókelőt, vagy boltost, aki szorong, hogy mikor és miért köt bele egy beállt drogos, vagy épp mikor szánja el magát rablásra, betörésre, hogy pénzhez jusson? 

A drogost a legnehezebb megérteni. Azt a függő embert, akinek a drog annyit jelent, mint halnak a víz. Fuldoklik, szorong, belebetegszik a hiányába. És mert nem kap mást, csak tiltást és üldözést, és mert nincs alternatívája annak az életörömnek, amihez így hozzá tud jutni, és mert ha börtönbe csukják is ezért, oda kerül vissza, ahonnan bekerült, hát marad minden a régiben. Csodának, konkrétan személyiségcserének kell bekövetkeznie ahhoz, hogy ez a függés megszűnjön egy ember életében. Amihez jó, ha van megvalósult példa, külső szakmai segítség, emberi életkörülmény, de fogalmazhatunk egy szóval is: öröm, ami a régi helyébe lép.

És persze most hallom, ahogy az olvasó felhorkan: mér, nekem ki segített? Mér nekem hol az öröm az életemben? Mér engem ki ért meg, ki sajnál, amikor nyolc-tízórai robot után haza támolygok és a számlák fölé görnyedek? Mér, ha én le tudtam szokni a dohányzásról (piáról), akkor ő mér, nem tud a drogról?

 A múlt évi, kukázós-hajléktalanos népszavazás két dolgot mutat: az alacsony részvételi arány (16 százalék) a befelé fordulást, a hallgatást, közömbösséget-reménytelenséget(?), a válaszolók határozott, egyértelmű igene (85 százalék felett) pedig, az aktívak elutasító, rendpárti, az elesettekkel semmilyen közösséget nem vállaló hozzáállását. Nem hiszem, hogy drog ügyben más lenne a helyzet.  Az intoleráns alaphangot mindkét esetben „fentről” adták meg. Hajléktalan ügyben Tarlós főpolgármester, drog ügyben a törvényszigorítás és az új drogstratégia nyit(ott) utat. Az „életviteleszerűen” drogzó (most nem a dílerre gondolok) felett ismét megjelent a Hatalom ökle. S csak reménykedni lehet, hogy sikerül a Lélek programhoz hasonló utat találni. Azért nem írom, hogy megoldást, mert a Lélek 11 szerencsés nyertese nem megoldás arra, hogy évről évre egyre többen fagynak meg télen (többségében a fűtetlen lakásokban), hogy a lakhatás potenciálisan már tömegek vágyálma és félelmeinek legfőbb tárgya. A kábítószerezőkhöz való viszony újabb próbája lehet Józsefváros lakosainak. Egy civil kezdeményezés most márciusban beszélgetésre hívja a drog - érintetteket: lakost, hivatalt, rendőrséget, szakembert. A másik oldalt nyilván hiába hívnák. Ők árnyékban élnek, miként többségében mi is, itt a 8kerben, csak kicsit másképp.