Van az úgy, hogy az ember átélt már sok mindent, és le tudja vonni a konzekvenciákat. Van aztán olyan is, hogy az ember fiatal, és azt hiszi, mindent tud.

Rejtő Gábor írása:

Új igehirdető tűnt fel a magyar politika színpadán. A 8keres polgármester hitvallása a hajléktalanokkal kapcsolatban könnyen megjegyezhető, világos beszéd. Az ige felszólító módban, egyes szám második személyben fogalmazódott meg, s így hangzik: Takarodj!

Volt már egy Máté nevű igehirdető a történelemben, de az rég volt, tán igaz sem volt, II. János Pál – akiről nemrégiben keresztelték át a 8kerületi Köztársaság teret -, már nem olyan rég volt, de szólni ő sem tud már. Ezért aztán magam vagyok kénytelen II. Máté igéjét bizonyos kommentárral ellátni, remélem többünk okulására.

Valójában egyszerű a dolgom. Nem tudok olyan (világ)vallásról, amely ne hirdetné a szolidaritást, az együttérzést a szegényekkel, elesettekkel, betegekkel, szenvedőkkel. Lehet persze, hogy II. Máté titokban vallásalapító, de valószínűbbnek tartom, hogy K(!)DNP ide, keresztényi, Szent István-i Magyarország oda, II. Máté csak egy pragmatikus politikus, aki valójában régi, magyar hagyományt újít fel itt a XXI. század elején többek örömére és sokak szomorúságára.

Mert a „Takarodj” – lássuk be, csöppet sem számít újnak a hazai, politikai közbeszédben. Ha csak az előző századot nézzük, már Kun Béla is sikerrel alkalmazta 1919-ben, a gaz kapitalistákkal szemben – igaz csak 133 napja volt rá -, míg aztán őt is elzavarták. Pár évtized sem telt bele, és a zsidók következtek, ez jobban sikerült, tovább is tartott, de a csattanó nem változott. Szálasi testvér sem húzta sokáig. Majd ismét a kizsákmányolók, arisztokraták, bankárok következtek, Rákosi is alapos munkát végzett, de a bumeráng természetén ő sem tudott kifogni. Az utolsó, országos takarodó a rendszerváltás idejére esik. Ez volt eddig a legbékésebb, igaz kellett hozzá a Nagy Testvér összeomlása, de azóta, vagyis huszonegy éve, hivatalos, politikai, vagy/és közigazgatási-rendészeti szinten nem indult hajtóvadászat Magyarországon egyetlen politikai, etnikai, szociális réteg ellen sem.

Ennek lett vége II.Máté intézkedéssorozatával, amely, mint említettem, egyetlen szóban összefoglalható, és egyben korszakhatár is a rendszerváltozás eddig viszonylag szelíden áramló folyamában. A hajléktalanoknak két éve még meleg ételt osztogató Kocsis Máté (lásd erről Etetés című írásunkat), formailag (jogilag) támadhatatlanul hajtóvadászatot indított a kerület hajléktalanjai ellen azzal a nyilvánvaló céllal, hogy kiűzze őket a kerületből. Az e célra szánt összeg százszorosa annak, amit múlt évben a került hajléktalan-ellátásra fordított, különösebb érvelésnek ezért itt nincs helye. Sokkal inkább a köszönetnek és az elismerésnek. Mert II. Máténak egyaránt hálásak lehetnek azok, akik iszonyodtak a hajléktalanok folyamatos jelenlététől (ők mentek el szavazni, ez kb. a kerületi lakosság 16 százaléka) és azok is, akiknek eddig kétségeik voltak a polgármester illetve pártja szociális demagógiájával kapcsolatban. A „Takarodj” világos, tiszta beszéd, nem hagy kétséget a felől, hogy pártunk és kormányunk a társadalmi betegségekkel kapcsolatban a csonkolást preferálja megoldásként, tehát jó lesz vigyázni, nem lemaradni, nem pofázni, nem kilógni.

Vagy épp ellenkezőleg.

Hogy a nyílt, hatalmi agresszió a társadalom legkevésbé védekezőképes rétege ellen, mit vált ki az nehezen megjósolható ebben az országban. Mert a „Takarodj!”-nak vannak, lehetnek mélyen a néplélekben húzódó okai is. Elég, ha a mohácsi vésztől számított négyszáz éves elnyomásra gondolunk, vagy a negyven éves szovjet uralomra. S akkor még itt a kérdés, vajh a római kereszténység „honosítása” István idejében, mennyiben felelt meg a magyar lélek valódi igényeinek. S nem arról van-e szó, hogy évezredes álmából ébredezik ez az ország, türelmét, bizalmát vesztvén a felkínált politikáknak, ideológiáknak. S az éhes, boldogtalan ember mint tudjuk hamar indulatba jön. Csakhogy a hajléktalan nem idegen. És nem elnyomó. Mindössze megtestesíti, megjeleníti a mindannyiunkban ott lévő vesztest, a lúzert, a kiszolgáltatottat, a legfélelmetesebb lehetőséget, ha kipottyanunk a társadalom csikorgó fogaskerekei közül. Ez az ország többször – ha nem is sokszor – jól vizsgázott szolidaritásból. Ennek '56 a legszebb példája. Most ismét vizsgaidőszak következik, kicsiben, nagyban egyaránt.

II.Máté – és eszmetársainak – intézkedéssorozata valójában segítség mindazoknak, akik helyüket keresik a válságban, és ha vallásban nem feltétlenül, de emberiességben, szolidaritásban még hisznek, esetleg okulván a magyar történelem zivataros századaiból. A szemünk láttára kibontakozó hajléktalan-passió voltaképp kristályosodási pont, közlekedési lámpa, viharjelző, mindegy is minek hívjuk. Ami eddig is sejthető volt, az immár látható, s előbb-utóbb állásfoglalásra késztet. II. Máté pedig teszi a dolgát, mint mindenki a világban. Hálátlan szerep, még ha ez most nem is látszik, hisz a bumeráng épp csak útjára indult. Ezért a köszönet és az elismerés, még most, amikor kevesen látják át történelmi jelentőségét az Ő igéjének. A nemzeti kór, amelyet a hajléktalanok tragikus jelenléte (is) szimbolizál a társadalom, jelesül a főváros testén, gyógyulás helyett most szétspriccel a környező kerületekbe, ahol (nem nehéz kitalálni), milyen megoldást látnak majd kézenfekvőnek a pártos papkatonák Kocsis Máté példája nyomán. Dicsértessék az Ő neve.

A bejegyzés trackback címe:

Trackbackek, pingbackek:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.