fióka2.jpg

Késő van, ideje kedveseim ágyba bújni, és ha rosszul viselkedtek, akkor mondok egy mesét is. Itt a házban, nem is olyan messze tőlünk, lent az udvaron, annak is valamelyik szegletben, most két ember, Tünde és Zoltán fázósan kuporodnak össze miközben szívják a Hungária névre hallgató cigarettájukat. Már nem szólnak egymáshoz, nincs új ötlet, variáció, kiskapu, nagykapu, ásó, pajszer, nagyharang. Már semmi nincs, csak cigi, meg a szeptemberi nyirkos hűvös, meg egy kis szivárvány ami átüt a rozsdás, véres valóság rácsain: a gyerekeknek legalább van födél a fejük felett.

Hogy inkább a Piroska és a farkast szeretnétek hallgatni? No jó, várjatok picit, mert farkas itt is lesz mindjárt. Mert tudjátok az történt, hogy tegnap reggel Tünde, aki egy mosolygós, őzikeszemű anyuka, épp borogatást tett a kicsi lánya lázas homlokára, amikor valaki belépett a földszinti, huszonnégyzetméteres (plusz galéria) lakásukba és rögtön kiabálni kezdett. Hogy maguk mit keresnek itt, takarodjank innen, hívom a rendőrt!! Valahogy így. És mire szegény Tünde leért a galériáról, már senkit sem látott. Hát megállt az ajtóban, valahogy úgy, ahogy a nyuszi áll az országúton, amikor a közeledő autó fényszórójába néz, és csak állt és várt és elkezdett reszketni. És egy fertály óra sem telt belé, megjelent a kiabálós bácsi, talán harminc éves lehetett, és két rendőr, egy magasabb meg egy alacsony, és a bácsi valami papírt lobogtatott és azt harsogta, hogy ez az ő lakása és azonnal pakoljanak innen ki. És a Tünde akkor sírni kezdett, mert épp előző nap fizették ki az e havi bérüket, és beteg a gyerek, a másik kettő iskolában van, a férje meg munkában, de hiába, a rendőrök megnézték a papírt és azt mondták, hogy a hangosbácsié a lakás, hát igyekezzenek a pakolással, van nekik más dolguk is, mint, hogy itt álldogáljanak.

Nem kedveseim, nincs vége a mesének. De tarthatunk kis szünetet, lehet zenét hallgatni, vagy fészbukozni, sört bontani, szóval lazítani, mert Isten akaratából nagyon csalafintán van kitalálva az élet, ember legyen a talpán, aki kiigazodik benne. Zoltánnak sem sikerült, akit telefonon hívott haza, (bár ez most nem a legszerencsésebb kifejezés) zokogó felesége. Igen Zoltán, aki egy nagyra nőtt szemüveges kamaszhoz hasonlít, jó ideig fel sem fogta, hogy öt hónapon át (a szeptemberivel együtt) nem a tulajdonosnak fizetett 30 ezer forint lakbért, és nem a tulajdonos tudtával és egyetértésével újította fel lépésről lépésre a romlakást (amit nem számítottak be a lakbérbe), és nem a tulajdonos hitegette őt hónapról hónapra, hogy majd írnak papír. Nem. A tulajdonos ott állt előtte talpig nyitott szájjal, és hiába volt kérés, könyörgés,és ajánlat, hogy neki is kifizetik a pénzt, hisz láthassa, gondját viselik a lakásnak, meg hát hova menjenek a gyerekekkel..a szabály az szabály, pakolniuk kellett.

Hogy milyen szabály? Azt nem tudom kedveseim, hivatal ilyent nem tehet, kell felszólítás, meg előre bejelentés, de a Farkasbácsi nem hivatal, lehet, ő megteheti simán, különben csak nem asszisztált volna a rend két őre a dologhoz. Hogy milyen rend az ilyen? Hát ezt ne tőlem kérdezzétek drágáim, az oskolában tanítanak erkölcstant, ott biztos tudnak rá választ.

Mert az önkormányzatnál nem tudtak. Mert a Zoltán, hogy kihurcoltak mindent az udvarra, és a Farkasbácsi meg a rendőrök dolgavégeztükkel elmentek, elbaktatott a Lakásügyi Osztályra, az Őr utcába, bár az őr szótól már biztos kiverte a hideg szegényt, de hát hová ment volna bánatában a salétromos falnak? Lehet jobban járt volna, mert csak az idejét pocsékolta. Ők ezzel nem tudnak foglalkozni, nem rájuk tartozik – ezzel jött vissza a Zoltán, de már akkor ment le a napocska, épp, hogy fel tudta szárítani az esőtócsákat az udvaron, hát leültek szépen egymás mellé, ki hová tudott, a kihordott bútorkákra, ruháskosárra, hűtőszekrény tetejére és gubbasztottak, mint varjak a faágon. Aztán jöttek házbéliek, szintén szegény emberek, volt aki csak bólogatott komoran, volt aki behívta Tündét a lázas gyerekkel a konyhájába, egy másik teát, süteményt hozott, és többen pajszert kínáltak, meg sorolták a címeket, ahol üres lakások vannak, csak fel kell feszíteni. Hát nem lehet három kiskorú gyerek az utcán éjszaka! Valaki meg szólt a Menhely Alapítványnak, de családot ők sem tudnak elhelyezni, arra nagyon sokat kell várni.

Aztán mire leszállt az este, a szomszéd Lacika oldotta meg a dolgot. Befogadta a gyerekeket, meg a nagymamát, meg ami bútor befért a huszonöt négyzetméterére, pár napig. Így most nyolcan vannak, mint a heringek, mert Lacika is családos ember. Csak Tünde és Zoltán rekedtek kint az éjszakában, pedig ma egész nap próbáltak albérletet találni, van nekik 45 ezer forintjuk, meg Zoltánnak állása is van, és ezermester, de a kaución mindig megbukik a dolog. Pedig kevéssel is beérnék: fedél legyen a fejük felett és együtt maradhasson a család.

Igen kedveseim, ez volt a ma esti mese, lefekvés előtt, magam is sajnálom, hogy nincs valami hepiend befejezésnek, holtomiglan lakodalom, fele királyság, igazságos Mátyás, vagy legalább egy Ludas Matyi. Hacsak nem álmodtok valamit az éjszaka, amíg Tünde és Zoltán virrasztanak az udvaron és szívják a Hungária cigarettát.

(Megtalálod őket a Diószeghy u. 16-ban, vagy a rejtog@gmail.com címen - elmesélem nekik. Ígérem.)